– Szerinted lesz háború? – kérdezte barátját a Csiga Café teraszán Kosztolányi, miközben arcát napoztatta és rá sem nézett a keserűvizét kortyolgató Karinthyra. Utóbbinak megint emésztési panaszai lehettek, amitől ugyanúgy szenvedett az örökkévalóságban, mint Kosztolányi az álmatlanságtól.
– Hülye kérdéseiddel fordulj nyugodtan egykori tanáraidhoz, parlamenti képviselőidhez meg az összes nagyokoshoz – felelte Karinthy. – Ha jól emlékszem, épp te írtál egy cikket pont az első világháború kitörése után egy évvel, 1915 júliusának végén, melyben azt fejtegetted, hogy mindig akadnak jól értesültek, akik rögtön jósolgatnak, de ahogy kirobban a háború, még egy trafikoskisasszony is többet tud náluk. Remélem, pontosan idéztelek.
– Pontosan. De ha ilyen jó a memóriád, arra is emlékezned kell, hogy az a cikkem azzal kezdődik, hogy a világháború kitörésének napján az emberek töltött paprikát ebédeltek nyári vendéglők vadszőlővel befuttatott tornácán, világos sörrel és fehér kenyérrel. Azt javaslom, ne együnk most töltött paprikát fehér kenyérrel, és világos sört se rendeljünk, hátha nem robban ki egy újabb világháború.
– A mágia marhaság – legyintett Karinthy. – Ilyen alapon szokták azt latolgatni az emberek, mi történt volna, ha Gavrilo Princip a merénylet reggelén találkozik egy régi osztálytársával, akinél épp van egy üveg Sligovica.
– Leisszák magukat – szakította félbe Kosztolányi –, és Gavrilo másnap reggel hideg borogatással a homlokán, töltött pisztollyal a zsebében azon sajnálkozik, hogy elmulasztotta kirobbantani az első világháborút. Pedig az egész világ lélegzetvisszafojtva figyelte.
– Azért nem teljesen lényegtelenek ezek az apró részletek – próbált érvelni Karinthy. – Említett írásodban magad is arra jutsz, hogy 1914. július 28-ára visszatekintve utóbb sok apróság más jelentést nyert. Egy ártatlan nyári nap, amikor…
– Legszebb csikónk a lábát törte? – szakította megint félbe Kosztolányi gonosz mosollyal barátját. – Jó kutyánk, Burkus, elveszett?
Karinthy felszisszent, mint mindig, amikor Adyt idézték neki.
– Ha éppen tudni akarod – vágott vissza –, ez egy igen jól sikerült verse Adynak. Mit érdekel, hogy miket írt korábban Aranka vállairól.
Kosztolányi most halkan felnevetett, mert határozottan mulatságosnak találta, ahogy felváltva fogják Ady pártját, miközben jól tudják egymásról, milyen jókat élcelődnek olykor közösen a költő kárára.
– Maradjunk annyiban – mondta Kosztolányi –, hogy a hadüzenet napjának reggelén még semmit nem tudhattunk arról, hogy egy világ fog sarkából kidőlni, még ha nem is úgy, ahogy Kun Béláék képzelték.
– Nem tudhattuk – kontrázott Karinthy –, ezért arra gondoltunk, hogy a fene egye meg, de rég ettünk már töltött paprikát, és tudunk is egy remek kiskocsmát Budán, ahol még egy ilyen keddi napon is remek sört csapolnak.
– Kedden volt a hadüzenet? – hitetlenkedett Kosztolányi. – Hogy a fenébe lehet kedden hadat üzenni?
– Miért? Rendes munkanap. Inkább Gavrilótól nem volt fair, hogy vasárnap lőtte le a trónörököst. A szarajevói merénylet napja, június 28. ugyanis vasárnap volt. A Monarchiának be kellett tartania az egy hónapos határidőt, ami pont keddre esett.
– Mit csináltunk mi akkor? – merengett el Kosztolányi.
– Töltött paprikát ebédeltünk – nevette el magát végre Karinthy. – De fogadjunk, hogy kész a szonetted arról, hogy az embernek soha még csak halványlila fingja sem lehet róla, nem aznap robban-e ki valami világháború.
– Eltaláltad.
dehogy a vaksors pörgeti a Földet
gondolod egy reggel, mint ez a mai
s nem sejted, hogy évezredek átkai
majd épp e napon mind beteljesülnek
s míg egy vak ragadozó karmai
melyek unalmukban zúznak-törnek
(miközben a vaksors Földet pörget)
helyére taszítnak mindent, ami
helyet próbált találni magának
s csak mikor már savanykás halálszag
facsarja érzékeny orrunkat
eszmélünk arra, hogy agyunk, a dőre
tudhatott volna mindent előre
de csekély, mit az ember tudhat
– A második világégést viszont egyikünk sem várta meg – jegyezte meg Kosztolányi. – Vettük a kalapunkat, kabátunkat, kezet csókoltunk a ruhatáros néninek, és azóta itt időzünk a halhatatlanságban.
– Úgy értesültem – mosolyodott el fölényesen Karinthy –, felróttad később szegény Radnótinak, hogy a „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj, s nem tudja hol lakott itt Vörösmarty Mihály” sorok helyett írhatta volna inkább azt, hogy: „Ki gépen száll fölébe, annak térkép e mező, s nem tudja, hol lakott itt Kosztolányi Dezső.” Annál is inkább unfair volt ez részedről – tette hozzá rögtön Karinthy, határozottan leintve tiltakozni készülő barátját –, mert az a pilóta nagyon is jól tudta a címedet, s jóllehet, te akkor már nem laktál ott, telibe találta Logodi utcai otthonod.
– Szép rímkísérlet ez a „laktál ott / otthonod”– ismerte el Kosztolányi –, s jóllehet Radnótit én sosem intettem meg ezért, még mindig jobb rím lenne a mezőre a Dezső, mintha a te nevedre próbálnék találni valamit.
– Miért is ne – dacolt Karinthy. – Otthonos e vidék, mondhatni kies / Tudjuk jól, hol lakott itt Karinthy Frigyes.
– Nekem ezzel a ’kies’-sel mindig gondjaim voltak – duzzogott Kosztolányi. – Mert korábban ismertem meg a ’kietlen’ szót, és a fosztóképző alapján csupán próbáltam elképzelni, milyen lehet egy kietlen vidék ellentéte. Rózsalugas, kis patak, nimfák? Pfuj. – Fordulj orvoshoz – javasolta Karinthy, és rendelt magának még egy Igmándy keserűvizet.
