Tinódi Lantos Sebestyén szobra, amely a 20. század első felében évtizedekig állt a Nemzeti Színház előtt, most a Népligetben látható, és a jelek szerint egész jól átvészelte a második világháborút. Tinódi ugyanabban a pózban ül, ugyanúgy tartja lantját, és még a szobor talapzatán látható törökverő csatajelenet is ott sejthető egy fényképen, ami 1908-an készült. Ekkor még az állt a későbbi Nemzeti Színház homlokzatán, hogy Népszínház, Vígopera.
Az ember szívesen elképzeli, hogy talán itt haladt el a szobor előtt sietve a harmincegy éves Ady Endre, akinek jóformán még a nyomdafesték sem száradt meg Az Illés szekerén című kötetén, és alig várja, hogy valahol egy fröccs mellett cigarettára gyújtva fellapozza az újságokat, nem írtak-e róla kritikát. Épp csak felpillant a szoborra, és azon tűnődik, vajon borban fizettek-e Tinódinak, avagy csengő aranyakban, amiből azonnal bort vásárolt. Vagy új lantra költötte, amit egy kassai hangszerkészítő mester faragott ki és húrozott fel személyesen neki.
Estefelé Kosztolányi Dezső és Füst Milán sétál erre, mert unták már magukat az alig egy sarokra álló New York kávéházban. Kosztolányinak heves főfájása támadt a harmincharmadik cigarettájától, hiába öntötte rá vödörszám a kávét, és arra gondol, nem ártana kiszellőztetni a fejét. Füst Milán derékfájásra panaszkodik, ő még a barátjánál is nagyobb hipochonder. A szoborhoz érve megállnak egy percre, és gonoszkodó megjegyzéseket tesznek Tinódi rímtechnikájára, mert nála köztudomásúlag minden sor úgy végződik, hogy „vala”.
Kosztolányi ekkor belekarol Füstbe, és azt mondja: „Gyere, Milánkám, sétáljunk egyet a körúton. Olyan kellemesen langymeleg az este, nincs még kedvem hazamenni.” És közben lépéseik ütemére szavalni kezd:
volt egyszer valaha:
rím volt a ’vala’, ha
így szólt minden sorvég
magyarul s nem norvég
nyelven avagy dánul
az ember csak bámul
mily könnyű volt egykor rég
a költői mesterség
Nagyot nevetnek mind a ketten. „Ezt feltétlen jegyezd majd le”, mondja Füst Kosztolányinak. „Ugyan, Milánkám, ha én minden marhaságot lejegyeznék, ami a fejemben megfordul, nem lenne arra elég a világ minden tintája és árkus papirosa sem ‒ feleli Kosztolányi, és nevetve hozzáteszi: ‒ Gyere, stíröljük inkább a telefonos kisasszonyokat a Baross utca sarkán. Most jönnek ki a közeli távbeszélőközpontból.”
Nagy léptekkel indulnak el a Körúton, de ki más jönne szembe, mint Karinthy. „Fricikém ‒ kiált fel Kosztolányi ‒, hova a fenébe igyekszel e késői órán. Tarts inkább velünk.” Megállnak a Rákóczi tér sarkán, közvetlenül a párizsi autószalon előtt, és cigarettára gyújtanak. „Frici, te Frici…”, nevet fel Kosztolányi Dezső, de Karinthy gyilkos pillantást vet felé. „Rám ne rímeltesd megint, hogy »strici«”, mondja villámló tekintettel. „Eszem ágában sem volt ‒ válaszolja kissé sértetten Kosztolányi ‒, ezer és egy jobb rímet találok én bármire.” „Ezt figyeld ‒ mondja. ‒ Hogy is volt…?” És elszavalja neki a Tinódi-szobor előtt kieszelt bökversét.
