Két hete szombaton a Rákóczisokk fesztiválon a Rákóczi étterem teraszán üldögéltem, hol másutt.

– Figyeled?  – kérdezte a szomszéd asztalnál ülő Kosztolányi a barátját, Karinthyt.

– Persze. Mit? – dünnyögte a barátja.

– Hát azt – kezdte magyarázni Kosztolányi cseppet sem törődve az iróniával, melyet a legjobb barátjától mindig közömbösen fogad az ember –, hogy a bőgő alapvetően szomorú hangszer, a cigányzenekarokban a bőgős mégis mindig mosolyog. Mosolyog a prímás is, de kettejük mosolya nem ugyanaz. A prímásé mindig kissé gondterhelt, a bőgősé mindig kicsit bárgyú.

– Érdekes – mondta Karinthy, és tovább fejtette a keresztrejtvényt.

Nem tudni, Kosztolányi észrevette-e az iróniát barátja válaszában, de ez cseppet sem zavarta. A cigányzenekar, amely erre a napra kivételesen állt össze, az asztalukhoz lépett. Csupa öreg zenészből állt a társulat, bőven hetven felett lehettek mind, kivéve a mosolygó bőgőst, aki hatvanötnél egy perccel sem tűnt idősebbnek. Egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy itt nótát kell kérni, fizetni pedig illik.

A prímás nem kérdezett, csak kérdőn nézett azzal a szomorú szemével, és Kosztolányi sem hagyta őt várakozni, feltűnően kotorászni kezdett a zsebében, és megjátszott fölénnyel vetette oda. – Seress Rezsőt játsszon nekem, kérem, a Szomorú vasárnapot.

Karinthy fel sem nézett a keresztrejtvényből, rágta a ceruzát, amiért Aranka mindig rászólt, hogy „ne rágja azt a ceruzát, kérem”, ezért Karinthy most kicsit bűnbánó képpel merengett a megfejtésen, hogy aztán beírja a keresett szót. „Ismert majomfajta, hat betű.” „Pávián.”

A prímás udvariasan bólintott, hátrafordulva pár érthetetlennek tűnő szót vetett oda a zenekarnak, a bőgős meg a brácsás mosolyogva bólintottak, és játszani kezdték az ismert dallamot. Illetve dehogy. Ez minden volt, csak nem a Szomorú vasárnap.

– Figyeled? – kérdezte Kosztolányi a barátját, aki továbbra sem nézett fel a keresztrejtvényéből.

– Persze – válaszolta Karinthy tűnődve. – Mit?

Ritkán sütötte el kétszer ugyanazt a poént, csakis akkor, ha hülye volt a közönség, és a barátja most nagyon annak tűnt.

– Azt – magyarázta lelkesen Kosztolányi, akit cseppet sem zavart, hogy a legjobb barátja csinál belőle idiótát –, hogy nem is a kért dallamot játssza. Annak bizonyos töredékei persze ott bujkálnak, de soha sem érheted tetten magát a melódiát abban a hangörvényben, amit ez a mágus varázsol. Ez egy szonáta, sőt, szimfónia.

– Igazán? – kérdezett vissza Karinthy nem túl meggyőzően. „Népszerű német politikus, hat betű.” „Hitler”, írta be a keresztrejtvénybe.

Kosztolányit kezdte bosszantani barátjának csinált közönye.

– Nem tudom, megfigyelted-e, hogy ennek a prímásnak egyetlen foga maradt. Harminckettőből egyetlenegy. Itt, elöl – bökött Kosztolányi durván jobb kezének mutatóujjával az ajkára, miközben a másik kezével rágyújtott. Ha lett volna még egy keze, azzal egy kávét rendel, vagy legyint, hogy minden mindegy, de ezt most nem hagyta annyiban.

– Szóval – magyarázta – maradt egy metszőfoga ennek a derék prímásnak, ami elvileg akadályozná abban, hogy rendesen megformálja a mássalhangzókat. De észrevettél-e selypítést vagy raccsolást vagy bármilyen beszédhibát ennél a derék embernél, amikor megkérdezte, hogy milyen nótát játsszon. Nem, mert ő azon az egyetlen megmaradt metszőfogán megszólaltat minden mássalhangzót, amihez egy egész fogsorra lenne szüksége minden átlagembernek. Neki azonban csak egyetlen metszőfoga maradt, és ő azzal beszél. Pontosan úgy, ahogy lejátszaná neked Vivaldi összes hegedűversenyét egyetlen húron, ha a többit elvágnád egy metszőollóval.

Kosztolányi kifújta a hörgőiben rekedt füstöt és egy hosszút sóhajtott.

– Írtam erről egy szonettet – vallotta be végre.

– Olvashatnám? – kérdezte Karinthy fel sem pillantva a rejtvényből. „Fáraók temetkezési helye, hét betű.” „Piramis”, írta be ceruzával.

– Persze – pöckölte oda a számtanfüzetből idegesen kitépett kockahálós lapot Kosztolányi. – Persze marhaság. Mint minden vers.

Vonó és húr, ahogy gyötrik egymást
fülünknek ez mégis muzsika
mely szorgos alázattal fedi a
varjúkárogást, fékcsikorgást

vagy flexet, ha felsír motorja
vágóhídi marhataglózást
Dobhártyánkat óvja e palást
s benn ép marad, mi künn pozdorja

E zenére ellazul ész s zsiger
s magamat ismerve kész siker
ha kérdéseket már nem firtatok

Tűnik dac, önérzet, szemérem
pincérnek intek, a számlát kérem
s vizelni vécére elsántitok

– Apropó, Fricikém, nem kell vécére menned? – kérdezte Kosztolányi.

– Mintha Arankát hallanám – felelte sértődötten Karinthy. – Ez a nő képes nagyobb társaságban is fennhangon megkérdezni indulás előtt, hogy nem kell-e ’kisdolgoznom’, nehogy az utcán jöjjön rám. Ráadásul ezt a hülye szót használja, hogy kisdolgozni. Mert tudja, hogy ezért ölök.

– Jó, menj csak kisdolgozni – mondta Kosztolányi –, addig én nézem, hogy milyen hülyén esznek az emberek. Vagy zabálnak, vagy nyammognak. Nincs középút. Nagyon idegesítő.

– Mindenki egyen úgy, mint Kosztolányi Dezső.

– Ahogy mondod, Fricikém, de most igyekezz, kezdesz idegesíteni.

Itt olvashatóak korábbi Borongók.

Nyitókép: Prímás, 1986 Fotó: Fortepan / Leskó Imre