Lassanként guggolok le az üvegdarabokhoz. Csak közelebbről veszem észre, hogy nem egyszerűen az üveglap tört szét a kép fölött. Az üveglap volt maga a kép. Az üvegre volt ráfestve. Egy utcai kandeláber sárga fénnyel világít meg egy konflist. A ló lehajtott fejjel, egyhelyben áll. Nem hajlandó továbbmenni, összezárja a lábait. A bakon ülő férfi felemeli ostorát. Ütni készül. Kék árnyékuk tükröződik a kövön. Ez Anyika kedvenc képe. Nézem az összetört lovat és lovast, a darabokban heverő kocsit. Sürgősen ki kell találnom valamit.
Ha megtudják, hogy a lakásban labdáztam! Na, akkor lesz kapsz! Azonfelül nekünk, fiúknak, az ebédlőben tartózkodni tilos. Csak ha hívnak, akkor lehet belépni. Csak a fiúszobát használhatjuk, alvásra, tanulásra, játékra, bármire. A lányokkal nem ilyen nagy a szigor, ők nem csinálnak annyi galibát, és az étkezések előkészítésében különben is segíteniük kell. Hiába, nagy a család, főleg, hogy kettő, mert az unokatestvéreimmel élünk együtt. Egy utcai szoba a négy lánynak, egy utcai a szülőknek, a harmadik meg ez az étkező. Az udvari szoba a mienk, mi öten, fiúk osztozunk rajta. De labdázni még ott sem szabad. Megint belém bújt a kisördög. De végtére is csak ki akartam próbálni a vadonatúj futball-labdámat! Amióta megkaptam, minden nap szakad az eső, és egy jóízűt még bele sem rúghattam! Azt gondoltam, a fejelgetésből nem lehet gond. Rettegek, hogy valaki bejön.
Összeillesztem a darabokat, nagy szerencsém, hogy az üveg nem ripityára tört. Óvatos mozdulatokkal illesztem vissza az egészet a keretbe. Nézem a lehajtott fejű lovat és az ostort. Anyika keze is hamar eljár, nem kíméli még a lányokat sem. Mindig kitörni kész, puffogó vulkán. A nevetőgödröcskéit csak hébe-hóba látjuk. A szobákban is mindent az élére kell állítani. Ha vizitálni jön, és széjjelséget talál a szekrények polcain vagy a komódokban, azon nyomban kiszór minden holmit a szoba közepére egy nagy halomba. Akkor aztán senki nem mehet sehova addig, amíg a sajátját ki nem válogatta, gondosan össze nem hajtogatta, helyére nem tette. A lányoknál sírás is van ilyenkor, de persze hiába. Anyika nem enged. És ha még Apika is megjön az üzleti útról! Akkor kell csak csendnek, rendnek lenni! Apró ajándékokat hoz olyankor, de csak akkor kapjuk meg, ha nem galibázunk. Ez az! Megvan! Valami eszembe jutott. Egyszer kaptam tőle egy nagy tekercs zsinórt. A kamrába rohanok érte. A labdát visszateszem a helyére, és lekapom a polcról a zsinórt.
Még a lélegzetem is visszafojtom, amikor felakasztom a szegre az üvegképet. Elsőre sikerül! Nézegetem jobbról-balról. Csak közelről látszik, hogy a darabjai a falnak támaszkodnak. Letekerem a szürke zsinórt, szép nagy tekercs, a tervemhez bőven elég. A szöghöz kötöm, majd a sötét, ófelnémet bútorok mögött kifeszítve az ajtóig vezetem. Onnan ki az előszobába. A szekrény takarásában várakozom a félhomályos helyiségben. Várom, hogy Anyika bebicegjen az ajtón. A combnyaktörése óta erősen sántít. A Klauzál téri csarnokba mentek Józsával. Nemsokára jönnek. Addig nem mozdulhatok, a zsinórt feszesen kell tartanom, ha leszakad a kezem, akkor is. A tragédiát el kell kerülni. A lakás néma, aki itthon van, tanul, a légy zümmögését is hallani lehet.
Zsibbad kezem, lábam, igyekszem valami kellemes dologra gondolni. Gondolatban már lendítem a karom, a Balatonban úszom, nyár van, az egész pereputtyal hazamentünk Kajárra, ahol nagy a ház, nagy az udvar, száll a labda, a fejünk búbjáig piszkosak leszünk estére, de nem baj. Szaladunk végig az árkokban, ki a határba, fára mászunk, bújócskázunk, bunkit építünk, és mind közül a legjobb, amikor a tóban fürdünk. Az sem baj, ha munka van az udvarban vagy az üzletben. Nem kell bent szűkösködni, lábujjhegyen élni, mint itt a Szövetség utcában. Itt a vonalból kimenni tilos. Nyáron Regina néni és Pista bácsi van velünk, az unokatestvéreim szülei. Olyankor Anyika és Apika Pöstyénbe megy, kipihenni a fáradalmakat, kezeltetni a köszvényt. Amikor megérkeznek ők is Kajárra, mindenki örül és kedves, még Anyika is kevesebbet robban, szinte olvad, az első napokban kenyérre lehet őt kenni.
Már alig érzem a kezem, lábam, amikor meghallom a lépteket a lépcsőházból, és Anyika erős hangját, Józsának magyaráz. Még jobban a falhoz lapulok. Kattan a zár, már bent vannak, leteszik a nagy kosarakat, leveszik a kabátot, cipőt váltanak. Na, most légy ügyes, Bandika! Még jó, hogy Anyika még mindig fennhangon mondja, mondja, egy kofát csépel éppen, hogy az hogyan próbálta őt becsapni. Na, de őt? Őt aztán nem lehet!
Józsa felemeli a nehéz kosarakat, és indulnak az ebédlő felé. Anyika nyitja az ajtót széles mozdulattal, és belépnek az ebédlőbe. Egy, két, há, most! Egy határozott mozdulattal megrántom a zsinórt. A kép hatalmas csörömpöléssel zuhan a földre, immár másodszor. Anyika felsikít, a kezét összecsapja. Micsoda baleset, kiáltozik. Erre befutok én is, kérdem, mi a baj. A konflis darabokban hever a földön, a lehajtott fejű ló itt, a lovas az ostorával amott jóval messzebbre repült. Többé már nem utaznak együtt.
Nattán-Angeli Nóra
