Nem volt könnyű akkoriban a Népszava korrektorának lenni, 1919 meg pláne piszok év volt. Február 21. pedig péntek, majdnem a hét vége, fáradt voltam. A korom miatt már megúsztam a besorozást, de sokan vesztek ott valamelyik fronton a szerkesztőségből. És ami itt tavaly ősz óta ment, az kész őrület. Forradalom, veszett indulatok, nagy remények és fejfájós másnapok. Reméltem, hogy a munkás nyugdíjsegélyező egylettől jelentősebb juttatásra számíthatok öreg napjaimra, de mindennap valami másra ébredtünk.
Kora reggel mentem be a Conti utcai szerkesztőségbe, még senki nem volt ott rajtam és néhány szedőn kívül. Ezek a szedők nagyon derék emberek, több tonna ólmot lélegeztek be néhány évtized alatt, amit a nyomdában töltöttek. Az ólomtól kihullott a hajuk, a foguk, és mindig könyékig festékesek voltak, viszont ha ők nincsenek, nincs újság. Tudták ezt jól, ezért mindig fölényesen beszéltek még a szerkesztőkkel is, ha azok akadékoskodtak.
„És ezt hová szedjem? A seggemre?”, kérdezte a kopaszodó szedő a művészfrizurás szerkesztő urat, aki nem volt hajlandó két mondatot kihúzni a vezércikkéből. Aztán persze kihúzta, mert a szedők nagy urak. Bár kocsmába ők is oda jártak, ahová mi, korrektorok, és gyakran elfröccsözgettünk záróráig. 1919. február 22-én, péntek reggel magam is úgy éreztem, hogy túl sok ólom rakódott le valahol a lég- meg a nyelőcsövem találkozásánál, és különben is kiszúrtam egy csúnya alcímhibát, tehát megérdemlek egy fröccsöt a Népszínház utcában.
Csak a szememmel intettem az egyik szedőnek, hogy meghívom valamire, mire azonnal lecsapott minden kéziratot, nadrágjába törölte festékes kezét, és utol is ért engem a Conti és a Népszínház sarkán. Addig-addig ballagtunk, hogy mire odaértünk, már 2015 lett, vasárnap, talán december. Fagyos fény, kopott csend meg ilyesmi a talponállóban, ahová beléptünk, a sarokban egy gép, amelynek képernyőjén a kocsmakvíz feliratot betűztük ki.
Na, ez mi lehet, lépett oda szedő barátom és ráütött a startgombra. Pedig én arról akartam volna beszélgetni vele, hogy így, öregkoromra egyre erősebb szerelmet érzek egykori, talán már halott osztálytársnőim iránt. Szedő barátom hangosan olvasta fel az első kérdést. Milyen lesz az ember bőre, amikor fázik. Kacsa-, liba-, csirke- avagy csikóbőrös. Ezt még könnyen megválaszoltuk, de ekkor jött a második kérdés. Mit mondunk arra, aki mérges? Rozsos, búzás, zabos vagy lucernás? A nyereményük emelkedett.
Ám ekkor következtek az igazán nehéz kérdések. Melyik olimpián nyert aranyérmet Knökki Kekkvonen finn gerelyhajító? Jó, hogy nem kérdezi meg, hány centivel, bosszankodott kollégám, és ráütött arra, hogy az 1952-es helsinki olimpián, holott 1919-ben ezt még nem tudhattuk. Talált. Kollégám letépte a kis papírt, amit a gép kinyomtatott, ráérősen odasétált a pulthoz, és kért négy Unicumot. Kettőt mi ittunk meg, és kettőt odatett az asztalaiknál feszes vigyázzban ülő élőhalottaknak.
„Maguk miért nem gépeznek? – kérdezte tőlük. – Itt milliókat lehet nyerni.” Ekkor a pultos nő, aki kitérdelt melegítőnadrágjában úgy nézett ki, mint egy elhízott olimpiai bajnok, odalépett a kvízgéphez, és kihúzta a konnektort a falból. Záróra, mondta. A csatlakozó valószínűleg az időgépünk köldökzsinórja is lehetett, mert azonnal visszahullottunk 1919-be, és némi mámorral a fejünkben elindultunk vissza a Népszava Conti utcai szerkesztőségébe.
Sajnos a saroknál nem jutottunk tovább. A tömegtől semmit sem lehetett látni, de már többen feküdtek a földön, a vérük a kanálisba folyt. Vagy csak úgy képzeltem. Ordítozást hallottam, értelmetlen szavakat, amelyek nem álltak össze mondattá, káromkodást és sírást. Utóbb kiderült, hogy a kommunisták megostromolták a Népszavát. Nem tudom, mit gondoljak ezekről a kommunistákról. Magunk között műveletlennek, iszákos, kötekedő alakoknak hívjuk őket. Büdös a szájuk. A ruhájuk is. Rosszak a fogaik. Jó, nekünk sincs pénzünk fogorvosra, senkinek sincs. Piszok egy világban élünk, de akkor is. A Vörös Újság hemzseg a helyesírási hibáktól.
Itt olvashatóak a korábbi Borongók.
Nyitókép: 1978 – Fortepan / MHSZ
