Ezúttal a Füst Antikváriumban ütött tanyát a horgolókör-olvasókör, itt már mi is jártunk, s beszélgettünk az antikváriussal, Gera Évával:

„Boldogan adok helyet a horgolókörnek, szerintem zseniális kezdeményezés. És persze horgolok én is, rendelésre az unokáknak” – mondja Éva. A program ötkor kezdődik, nem baj, ha közben bejön néhány vevő, nem zavarnak, maguk is kíváncsiak, mi folyik itt. A bejárati könyvtartón egy hölgy éppen kötés-horgolás könyvet lapozgat, ő is idejött, még nem járatos a horgolásban, örül a szerencsésen elhelyezett kötetnek.

Az első horgolóköri találkozó másfél éve véletlenül egybeesett a Teleki téri gerillahorgolással, emlékeznek a korábban érkezettek, miközben kikészítik a horgolótűt és a színes fonalakat. 

Szinte egymás szavába vágva mondják: „Mi is segítettünk nekik felrakni.” „Nekünk is kellene ilyet csinálnunk.” „Megkérem a férjemet, hogy az éj leple alatt menjünk ki egy létrával a Lőrinc pap térre, és tegyünk sapkát, sálat a szoborra, ne fázzon.” „Vagy a 32-es szegény katonákra.” „Én a gyerekklinikához szeretnék horgolt csengőt rakni, földobná a hangulatot.” 

Miközben jövögetnek a kör tagjai, régiek és újak, leülünk beszélgetni Forgách Péterrel, a Józsefvárosi Múzeum múzeumpedagógusával. Ő hozta létre a horgolókört.

A részvételi múzeum ötlete díjat ért

Amikor az újonnan alapított múzeum igazgatója, Tamás István a terveiről beszélt – „közösségi múzeumot csinálunk” –, nehéz volt elképzelni, mire is gondol. 

Forgách Péter pedig most többek között éppen emiatt kapta meg az idei Kiváló Múzeumpedagógus díjat. „A Józsefvárosi Múzeumban megkezdett munkája újabb bizonyíték arra, hogy Forgách Péter a múzeumpedagógia területének egyik kiemelkedő, fiatal alkotó egyénisége”, szólt a méltatás.

„Amikor idekerültem másfél éve, még nem volt nyitva a múzeum, de a vezetősége nagyon helyesen úgy döntött, már most kell egy múzeumpedagógus. Filozófia–esztétika szakon végeztem, jó öt éve dolgozom múzeumpedagógusként, előtte pedig művészetpedagógiai programokban vettem részt”, mondja Péter.

A Kassák Múzeumban dolgozott azelőtt. „Ott is az érdekelt, hogy a munkámnak legyen erős szociális, esélyegyenlőségi aspektusa is, és hogy a múzeumpedagógiai foglalkozások a közös tudásmegosztás, az organikus fejlődés, és ne a frontális tanulás elve alapján épüljenek fel.” A horgolókörben, mint később láttuk, jelen van a tudásmegosztás, a nem frontális tanulás is. (A frontális oktatás jellemzője a katedráról elhangzó tanári monológ, ahol alig játszik szerepet a tanár és diák, illetve a tanulók egymás közötti interakciója.)

Forgách beszélt a múzeumok új szerepéről is, aminek a Józsefvárosi Múzeum is meg szeretne felelni. „A múzeumokat általában statikus fehér kockaként képzelik el (White Cube), ahol szabályok vannak, csöndben kell lenni, és bemutató jellegű, frontális a tudásmegosztás.

Kifejezetten helytörténeti múzeum, folyamatosan a jelennel is foglalkozik. Az, hogy olyan programokat kínálunk, amik nem a klasszikus múzeumi ethosz alapján képzelik el a kapcsolatot a helyben élőkkel és a látogatókkal, sokat ad a múzeumnak.”

A XIX. században a romantikával, a nemzeti eszményekkel együtt jelent meg az az igény, mondja, hogy legyenek a nemzetnek identitásképző elemei, története, amit be kell mutatni, így a múzeumok egyik küldetése volt, hogy a nemzeti identitást tárgyi formában is közvetítse. „Egy helytörténeti múzeum esetében is fontos, hogy a helyi identitást erősítse”, és Józsefvárosnak 260 éves múltja és belső kultúrája van, „ez egy nagyon élő kultúra”. A Józsefvárosi Múzeum úgy definiálja magát, hogy a történetek múzeuma is, „nemcsak tárgyakat gyűjtünk, hanem élő dolgokat, történeteket is”.

Hogy miként kapcsolódik ehhez a horgolókör?

„Itt történeteket mesélünk, amihez a szépirodalmat választjuk médiumnak, a történetmesélés mestereinek VIII. kerületi történeteit. De ez a beszélgetés helye is, rengeteg helyi történetet mesélnek el a horgolók is, akik zömmel itt is élnek. Ha pedig valaki máshonnan jön, pláne érdekes, amit a VIII. kerületről elmond.” És még egy szempont: „Az élő elbeszélés alapján a horgolókörben sokkal élményszerűbbé válnak a történeti emlékek mindannyiunk számára, ami klassz dolog.”

Az Irodalmi horgolókör a pénteki találkozóit mindig más helyen tartja, ezen a héten például a Kálvária téri könyvtárban voltak, de jártak a volt Ganz-gyárban is. Egyikük ott dolgozik, s még egy régi üzembe is benézhettek. A tapasztalatszerzés és -átadás tehát sokféle formában megtörténik, miközben jól érzik magukat, és nem is kell, hogy másért, mint a jó hangulatért jöjjenek el.

A múzeumban folyik egy másféle történetmesélési program is, „interjúkat veszünk fel a múzeumban rendes infrastruktúrával, kamerával, strukturált interjú keretében”, mondja Forgách Péter. Az egyre gyarapodó felvételek bekerülnek a gyűjteménybe, és kiállításokon is láthatók lesznek. „Hasonló módon történik egy másik múzeumpedagógiai programon is, amit az Illés utcai idősek otthonában tartok. Végigmegyünk a gyűjtemény tipikus tárgyain, beszélgetünk az otthon lakóival. Ott született például életútinterjú a 92 éves Mayer Klári nénivel, ami bekerül a gyűjteménybe, az állandó tárlatba.”

Szívesen látnák a horgolókörösök történeteit is, „folyamatosan kapacitálom én is az idejövőket”, de a kör intim hangulatát mikrofonnal, kamerával nem szeretné megzavarni. Így végül mi sem tudtuk meg mindenki nevét, a tervezett körkérdéssel sem zavarhattuk meg a foglalkozást, de aktívan részt vehettünk benne.

A horgolókör esetében nem elvárás, hogy a gyűjtemény gyarapodjon. „Önmagában az, hogy közösségi események valósulnak meg szervezett tematika köré gravitálva, az állati fontos.

mondja Péter. A közszolgálat a múzeum egyik vállalása, és „ha a jó közérzet kialakítása, fenntartása közszolgálat, akkor a horgolókörrel ez is teljesül”.

A horgolókör közösségépítő tapasztalat is, de szerinte nem elsősorban ez a cél. A program idővel beköltözik az új múzeumba. Ami eddig történt, tekinthető a gyűjteményezési munka részének is, ami folyamatos volt a múzeumépítkezés alatt is. „A koncepciónk az volt, hogy vándorol a kör, minden alkalommal Józsefváros valamelyik másik helyén tartjuk, köztereken vagy magántereken. Az volt a cél, hogy körbehorgoljuk Józsefvárost, és megismerkedjünk esetleg obskúrusabb helyszínekkel is. Én is Józsefvárosban élek öt éve, de olyan helyeken is jártunk, ahol még nem voltam, noha ott van a szomszédságomban.”

S végül Forgách Péter azt mondta, fontosnak tartják a szomszédolás kultúrájának felélesztését is. „A múzeummal mi a szomszédai is vagyunk a VIII. kerületieknek, és lényeges, hogy így is tekintsünk egymásra. Ezek az oldottabb, nem frontális események segítenek abban, hogy

Szép Ernő kedves és szegény Józsefvárosa

Lassan mindenki megjött, az asztalon és az ölekben tűk, fonalak, félig kész horgolványok, a kezekben már jár a tű. Egy fiatalasszony a szomszédját tanítgatja az alapfogásokra, még csak nemrég csatlakozott. Akit név szerint ismerek, Éva, a könyvesbolt tulajdonosa, Icával, a Ganz-gyár rendelőjének nővérkéjével ott találkoztam, mellé ültem, és kedvesen magyarázott. Mindjárt kiderült, hogy ő köt és nem horgol, „más technika, más eszköz”. Sálat köt.

Aztán azt is megtudjuk tőle, hogy a Ganz-gyár helyén állítólag temető volt, amit felszámoltak, amikor megnyílott a Fiumei úti köztemető. „Azért utána fogok nézni, hogy ez valóban igaz-e”, teszi hozzá. Az viszont tény, „mert akkor már én is ott voltam”, hogy az egyik üzemben rabokkal dolgoztattak, talán még a 90-es években is. A fegyveres őrökre is emlékszik.

Aki ide eljár, azt két dolog biztosan érdekli: a horgolás és Józsefváros története. Mindkét téma spontán módon van jelen, nem kell irányítani a beszélgetést. Forgách Péter nem is tanár bácsiként van jelen, hanem társként vagy ceremóniamesterként. Ez alkalommal Szép Ernő történeteit hozta magával, a Balassi Kiadónak az eddig meg nem jelent írásait összegyűjtő kötetéből fog olvasni (Mikor városunk még szebben hanyatlik).

Volt már Kosztolányi és Karinthy is terítéken, mindketten kötődnek Józsefvároshoz.

De olvasták Szvoren Edina józsefvárosi fejezetét a Budapest Nagyregényből is. Szerintük egy kicsit terjengős volt. Mi egy részletet közöltünk belőle:

Szép Ernőről is megoszlanak a vélemények. Rajta maradt, hogy „Szép szépeleg”, Éva szerint ebben a Lila ákác rossz előadásai lehettek hibásak, merthogy érdemes olvasni. Sajátos helyesírásáról korának olvasói akkor is ráismertek, amikor álnéven írt.

Szép, ahogy Kosztolányi és mások, folyóiratokba írt, amiből akkoriban, a XX. század elején rengeteg akadt. Rejtő Jenő három folyóiratot is szerkesztett egyszerre, amiket tele is írt, így Freud álomfejtésről szóló tanulmányát is lefordította és közölte a Pesti Bulvár címűben. Ezt már Péter tette hozzá, és bele is kezdett az egyik történet felolvasásába.

Századeleji hangulat szállt ránk, ebben a városi guzsalyasban

ahogy hallgatták. A helyi népmesét Szép írta, a kukoricaszem helyett fonalszemen dolgoztak azok a kezek.

A történetekben volt kurva, fotográfus és kucséber is. Mindegyik után, néha közben is, megindult az eszmecsere.  

„Átjött a hölgy valamiért, és a kisgyerek az asztal alól kiszólt, hogy csókolom, kurva néni”, helyi családi történet. A másikban a kocsit vezető édesapa kiáltott fel, hogy „ott vannak a kurva nénik”, gyerekkori emlék. 

A fotográfusokról különösen sok minden jutott az eszükbe. Péter beszámolt róla, hogy a múzeumnak is vannak Divald-relikviái, ők vezették be a képeslapgyártást is. „Józsefvárosban rengeteg fotóműhely volt, legalább annyi, mint kávéház.” Aztán a mosoly albumára terelődött a szó, Péter nem tudta, mi az, túl fiatal még.

Részlet a beszélgetésből: „Mi volt a mosoly albuma?” „Hason fekvő meztelen babakép. Ilyen készült még a lányomról is, ahogy rólam is.” „Telefonnal, kendővel, törölközővel, igen, a gyerek feküdt egy pulpituson, törölközőn hason fekve pucéran.” „Volt háttér is. Szépiára volt színezve.” „És a gyermeknek illett mosolyogni, a kis cuki popsijának látszódni kellett.” „Addig ütöttek, amíg nem mosolyogtunk. Hát nem ilyen volt a mosoly albuma?”

Aztán a fotómasináról beszéltek, a fadobozos, lemezes kameráról, amin kendő alatt kellett a képet beállítani. És várni mereven az expozíció alatt, ezért néznek olyan furcsán a képeken.

A fotózásról a mozira tértek, mert volt fotós, aki mozis lett. Mint Beck Ödön ükpapi, akinek itt is volt mozija, de a Szikra is az övé volt. „Hasonlóan Szép Ernőhöz, ő is belefutott a magyar történelembe zsidóként, és fennakadt rajta, ugyan elpusztítani nem pusztították el egyikőjüket sem, Pesten vészelték végig a vészkorszakot. De aztán a kommunisták mégis elvették a mozit.” És eljutunk a kárpótlásig, amiből a család kimaradt. Van, akiknek azért jutott valami az elvett földek után, de „egy kutyaólra sem volt elég”.

És megfejtették azt is, hogy ki volt a kucséber (déligyümölcssel házaló kereskedő), aki Szép történetében a múlt relikviáit osztogatta, de az avas mandula, az öreg malagaszőlő, a keményre préselt datolya meg a régi cukorka csak heccnek volt jó, nem csemegének.

Szó esett Szép Ernő lapjáról is, a rövid életű Irka-firkáról, és a beszélgetés végére Éva elő is állt egy kötettel az abban megjelent írásokkal.

Ez volt hát az irodalmi olvasókör. Láthattuk, hogyan válik valósággá a múzeumi elgondolás, és ha jól csinálják, szinte játéknak tűnik az egész. Pedig sok munka van benne, amit mára a szakma is elismert.

Fotók: Huszár Boglárka