Lidi azt mondja, nézd már, milyen formás vagy, ezt nem hiszem el. Egyszerre jövünk ki a kondiból, én spinningen voltam, ő, gondolom, személyin. Azért járok spinnningre, hogy elfelejtsem a legutóbbi szakításomat, és az óra háromnegyedénél úgy tíz percre általában sikerül is. Megbecsülöm azt a tíz percet hetente kétszer. Csak egy bajom van vele: amikor letelik, és már lassabban tekerünk, akkor ugyan nem arra gondolok végre, hogy Gábor egy rohadék, aki elvette a jövőmet is meg a múltamat meg a jelenemet, hanem eszembe jut a karja, ahogy éjjel átölel, még a karja szaga is, babaszappanos izzadság. Nagyon durva edzések végén pedig még az is, hogy maga felé fordít, a nyála édeskés, amikor az ajkába harapok. Gyűlölöm a vágyamat, bárcsak legalább ezt letéphetném magamról.
A levezetés alatt inkább rátolok még tíz intenzív percet, az oktató, egy helyes, harmincas srác, mindig mondja, hogy sérülés lesz a vége, nem így kell, az én koromban biztos nem, és hol van még a nyújtás. De nem sérülök le, csak gyakran fáj a combom, szinte örülök neki.
Lidit nem vettem észre az öltözőben, biztos elbambultam, most együtt adjuk le a kulcsot, jószívű lány, bár nyilván megőrült, hogy így dicsérget, mi másért mondaná ezt a hülyeséget. Nem vagyunk egy súlycsoportban, az a tíz év a fiatalsága javára elég jól látszik, a szája is kitöltve, és na, az ő csípője aztán tényleg formás, a farmerja szűk, az embernek az az érzése, hogy a bugyi pántja ki kellene, hogy nyomja az anyagot, de nem nyomja, szóval biztos nincs is rajta, a melléről nem tudom, hogy igazi vagy félig-meddig, de tíz éve talán szerettem volna ilyet, így persze magabiztosan dicsérhet, ebből a helyzetből, nem vagyok egy nagy fenyegetés. Lefogytam, az igaz, és egyes nők gyönyörűnek tartják a hirtelen csoffadtá vált társaikat, mert csak az tűnik fel, hogy lapos a hasa, vékony a lába, az meg már nem, hogy húzza le az arcát az összes ránca, nincsen már semmi, ami kitöltse. Mi köze ennek a formához? De Lidi kitart, az arcomig jön az értelmezhetetlen bókjaival, mintha egy rajzfilmfigura lenne, aki az orromig tolja a kifeszülő pupilláit, oké, oké, válaszolom, kösz. Igyunk meg egy kávét vagy együnk egy sütit, nyomakodik tovább, nekem úgysem árt, van a cukiban puncsszelet, menjünk. Vállat vonok, felőlem. Az egyetemen kéne lennem, de van még másfél óra az előadásomig, egyébként is leszarom, a hallgatók nem fognak korábban érkezni. Az utcára lépve megüt a benzingőz meg a langyos levegő, és az a bizonyosság, hogy az egész életemet szakítások utáni félkábulatban töltöttem. Mintha kimaradt volna valami, de nincs meg, hogy mi.
Az üvegajtó mögött márványasztalok, az itteni cappuccinóra régen azt mondta Gábor, hogy szar. Ez nem az a színvonal, közölte, és beletúrt a göndör hajába. Igazából nekem egészen oké. Lidi a pasijáról fecseg, nem vett neki szinte semmit Valentinra. Szar ügy. De Bea, te sosem beszélsz magadról. Mi a titkod?, kérdezget. Meredek magam elé, milyen titkom. Egy véglény vagyok, aki becsoszog az egyetemre megtartani az előadásait, és elfogadta, hogy az élete – végső soron – véget ért. Hát, ez a titkom maximum, de nem mondom Lidinek, nehogy elszomorodjon, csak visszabámulok, mint egy tágra nyílt szemű animefigura. Gyönyörű vagy és független és okos és tehetséges, folytatja, és rájövök, hogy én fogom fizetni a fogyasztásunkat, ezt így nem nagyon lehet kibírni. Főleg, hogy Lidi hófehér fogai egymás mellé zártan tapadnak a tökéletes ínyére, belefeledkezem a megcsillanó nyála látványába, milyen hibátlan ez a fogsor, nem látom, hogy szükség lehet még másra az élethez. Bea, Bea, segíts nekem, mit csináljak ezzel a faszfej Rolanddal? Elakad a puncstorta a torkomon egy pillanatra, egyébként is szar az íze, de mondjuk most ez… A férfiak mind rohadékok, ugye, néz rám kétségbeesve, és várja, hogy azt mondjam, igen, azok, Rolandot is ki kell vágni. Megfogom a villát, és egy pillanatra érzem a gyomromban a választ, hogy mind azok. Egytől egyig. Semmi, de semmi szükség nincs rájuk. Lidinek meg azt válaszolom, „azért ez elég valószínűtlen. Nem hinném. Egyesek elfelejtik a Valentin-napot, de azért még lehetnek értékeik, Lidi.” Megenyhül az arca, szinte mosolyognak a hialuronnal ízlésesen feltöltött ajkai. „Lehet, hogy igaz…”, válaszolja mélázva, és rájövök, hogy egy pillanatra sem akarta kidobni Rolandot.
Ahogy az egyetem felé tartok, bimbókat látok egy fán, bár még nem lehet megállapítani a színét. Fehér vagy rózsaszín. Azt hiszem, utálom a bimbókat. A combom már fáj, Gábor nem írt. Arra gondolok, hogy rohadjon meg a múltam, a jelenem, a jövőm, de közben Lidi üzenete pittyeg, köszi, köszi, Bea, annnnyira bölcs vagy, annnyira imádlak!
Bendl Vera
Fotó: Pexels
