Fris E. Kata Budapest múltjának elismert kutatója, a Teleki tér környékén élt egykori zsidóság történetének feltárásáért és az általa vezetett józsefvárosi helytörténeti sétákért 2024-ben Józsefvárosi Kultúráért díjat is kapott. A holokauszt 80. nemzetközi emléknapján arra kértük, hogy józsefvárosiak sorsán keresztül mutassa meg, milyen volt 1944 vége, amikor a fővárosi zsidóság megsemmisítése Magyarországon is kormányzati programmá és valósággá vált.

Végzetes hónapok

Aki a Kádár-korban nőtt fel (a felnőtt népesség nagy része), nem tanult az iskolában a holokausztról. Fris E. Kata egy 80-as évekbeli enciklopedikus igényű történelemkönyvet hoz fel példának, ami a 44-es történéseket két-három mondattal intézi el. Az, hogy a kerületben az elfeledett áldozatok sok helyen botlatókövet kaptak, egy jó tizenöt éve tartó, a Gláser Jakab Emlékalapítvány (GJEA) által megkezdett feltáró munka eredménye. Néhány emlékező leszármazott elbeszélése és levéltárak, népszámlálási ívek, izraelita hitközségi anyakönyvek átkutatása tárta fel részleteiben, hogy egyes emberekkel mi is történt.

A XIX. század végére jórészt asszimilálódott és magyar érzelmű zsidóság kiszorítása a társadalomból az 1920-as numerus clausus törvénnyel kezdődött, amit totálissá az 1938–41 között hozott három ún. zsidótörvény tett: többek közt korlátozták, majd megtiltották számos foglalkozás gyakorlását, nem vezethették a vállalkozásaikat.

Magyarország 1941-ben kötelezte el magát a németek oldalán a háborúban, de a budapesti zsidóság életében a végzetes változás igazán csak 1944. március 19. vasárnapja, a német megszállás után kezdődött. „43 szilveszterén még a zsidó fiatalok is mulattak, ha tehették, sok mindentől meg voltak már fosztva, de élet még volt”, jellemezte a fonák helyzetet Fris E. Kata.

A megszállás idejének egyik első rendelete volt, hogy minden hatévesnél idősebb zsidónak sárga csillagot kell hordania. Ez a direkt megkülönböztetés különösen a gyerekeknek volt megrázó élmény. „Haragudtak a szüleikre, ez jött ki a túlélők visszaemlékezéseiből. Nem értették, hogy a védelmező, erős apjuk miért hagyja ezt.” Aki sárga csillagot viselt, azzal tilos volt nem zsidónak barátkoznia, engedély nélkül nem ülhetett hajóra és vonatra, a városban csak munkába járásra és csak 7 km-nél rövidebb távra vehette igénybe a tömegközlekedést, nem használhatta a telefonfülkéket, nem lehetett otthon rádiója, és csak bizonyos órákban mehetett ki bevásárolni.

A következő sorsfordító időpont június 16-a, amikor a zsidóknak el kellett hagyniuk az otthonukat és a kijelölt, ún. csillagos házakba kellett költözniük.

A zsidósággal szembeni teljes leszámolás 1944. október 16-ával, Szálasi Ferenc nemzetvezető nyilas uralmával jött el.

A zsidóság mai jelenléte és a néhány kapu előtt látható botlatókő alapján azt gondolhatjuk, hogy az üldözés csak keveseket érintett, de nem is tévedhetnénk nagyobbat. 1920 és 1945 között Józsefvárosnak kb. 165 ezer lakosa volt (ma a felénél is kevesebb) és a népszámlálási bevallások szerint is nagyjából minden negyedik zsidó volt. Ha a vidéki üldözés elől idemenekülőket nem számítjuk, hivatalosan is 25-35 ezer emberről van szó, akiknek többsége a Teleki tér környékén élt és ötven kisebb-nagyobb zsinagógában imádkozott.

Tudni kell, hogy a vidéki zsidóság deportálása nem tolódott el 44 végére. Fris E. Kata az akkor még vidéknek számító, Budapesthez nem csatolt Újpestet hozta fel példának, ahol szintén népes zsidó közösség élt: „Akik Újpesten nem szöktek el, vagy nem jöttek be a budapesti rokonaikhoz, azokat elvitték és elpusztították, ahogy vidéken mindenütt. A budapesti zsidóság azonban kapott valamennyi »laufot«.”

Halálmenetben vesztek oda

A Fris E. Kata által hozott első sorstörténet a Kollmann lányoké, akik a Baross utca 125-ben laktak, itt találhatók a botlatóköveik, mert ez volt az utolsó szabad lakóhelyük. Lányokként hivatkoznak rájuk, mert nem voltak gyerekeik, az édesanyjukkal éltek a ház második emelet 4. alatti kétszobás összkomfortos udvari lakásában. Ilona 1892-ben, húga, Margit 1896-ban született, 44-ben tehát 52 és 48 évesek voltak. Ilona soha nem volt férjnél, Margit elvált, a keresztény Tömöry Józseffel kötött házassága már jó ideje felbomlott.

A szülők vidékről jöttek Budapestre 1896 táján, Kollmann Jakab a MÁV főkalauza volt, de még a háború előtt meghalt, az 1941-es népszámlálási íven az idős mama már özvegyként szerepel. Ilona akkor állás nélküli gyors- és gépíró volt, Margit háztartásbelinek van feltüntetve. Még azt is rögzítették 41-ben, hogy az egyik szobájukat a római katolikus Keresztes Antalnak adták ki albérletbe, hogy fizetni tudják az évi 840 pengős lakbért.

A Baross utcába 1935-ben költöztek a Lujza utcából. 44 áprilisában csak pár napot kaptak arra, hogy kiköltözzenek innen egy zsidóknak kijelölt házba, s ők a Lujza utca 5-ös csillagos házba mentek, az ottani rokonokkal költöztek össze. A Kollmann lányokat a nyilas hatalomátvétel után vitték el, 44 novemberében gyalog hajtották őket Ausztria felé, s mint Radnóti Miklós, ők is útközben halhattak meg.

A 85 éves mama még az elhurcolásuk előtt meghalt a Lujza utcában. „Ő is áldozat, hiszen végigszenvedte az üldöztetést, de ha úgy vesszük, szerencsés volt, hogy a nyilas hatalomátvétel előtt, még szeptemberben elhunyt”, jegyezte meg Fris E. Kata, a GJEA Teleki ’44 projekt kutatója.

Bujkáltak, Dunába lőtték őket

A Lujza utcai Reichenfeld Magda 1940. május 5-én ment hozzá Steinberger Árpád fodrászsegédhez, aki a Szerdahelyi utcában lakott özvegy édesanyjával és a nővéreivel. Az utolsó ismert szabad lakhelyük 1944-ben a Baross utca 94-ben volt, ekkor Magda 34, Árpád 32 éves volt. Ők nem mentek csillagos házba, sőt a sárga csillag viselését is megtagadták, ezért bujkálniuk kellett. Árpád a szocdem mozgalomban is részt vett, a felesége is vele tartott. Két-három hetente változtatták a lakhelyüket.

1945. január első napjaiban a Vilmos császár úton (ma Bajcsy-Zsilinszky út) egy pincében húzták meg magukat huszonhatodmagukkal. Valaki feladta őket, a nyilasok Árpádot és a már nagy hasú, várandós Magdát más bujkáló zsidókkal (vagy mozgalmárokkal együtt, pontosan nem lehet tudni) a Dunába lőtték.

A botlatókövet Árpád unokaöccse, Reisler Ferenc állíttatta. Az akkor 80 éves Feri bácsi 8 évesen ott volt a menyegzőjükön, Árpád a példaképe volt, Magdát pedig a világ legszebb asszonyának látta. Az emlékezés köve a józsefvárosi Steinberger famíliának állít emléket, a család fele érte csak meg a felszabadulást.

Öngyilkosságba menekültek

Van, aki nem várta meg, hogy elhurcolják. A 34 éves Szántó Borbála (Schirman Lajosné) és édesanyja, a 64 éves özv. Szántó Mórné 44. március 26-án kinyitotta a gázcsapot és világítógázzal (városi gázzal) ölte meg magát. Borbálának van botlatóköve a II. János Pál pápa 10. előtt, de Fris E. Kata a halotti anyakönyvben felfedezte, hogy anya és lánya együtt választotta a halált. Úgy gondolja, hogy a két nő teljesen magára maradt, gyerek nem volt, Magda férje valószínűleg munkaszolgálatban volt, talán eltűnt, és a nők belátták, nincs esélyük, őket is el fogják hurcolni. A németek bevonulása után egy héttel ezért inkább a közös halált választották. Ebben az időben megnőtt az öngyilkosságok száma, egy tanulmány szerint főleg a tájékozottabb, képzettebb emberek – amilyenek ők is voltak – tudták, hogy mi vár rájuk.

Nyilasok lőtték le

A negyedik történet a 33 éves Zeisler Béláné Kiss Sarolta szövőnőé, aki a Teleki tér 10-ben lakott a kisfiával és a Goldberger gyárban dolgozott, amíg tehette. A ház csillagos háznak volt kijelölve, és a nyilasok 1944. október 16-án, a hatalomátvételük napján lövöldözni kezdtek a ház zsidó lakóira. Majd kihajtották őket a kapu elé, ahol felhergelt tömeg várta őket. Erről a híres színésznő, Margitai Ági is beszámolt, aki hétévesen lakott itt, halottakon kellett átlépnie, az utcán leköpdösték őket. Zeisler Bélánét a lépcsőházban érte a golyó, a tízéves fia a kezét fogta, amikor jöttek lefelé. A fiú ma már 90 éves öregember, s Fris E. Katának elmondta, hogy még mindig hordozza ennek a pillanatnak a terhét. A botlatókövet az unokával állíttatták a nagymama emlékére.

Az áldozatoknak – rengetegnek a nevét sem ismerjük – sokszor nem maradt leszármazottjuk, senki nem temette el őket, nincs sírkövük, egyedül a botlatókövek viszik tovább az emléküket.

Az áldozatokat – rengetegnek a nevét sem ismerjük – senki nem temette el, nincs sírkövük, tömegsírokban nyugszanak. Sokszor nem maradt leszármazottjuk, családok tűntek el. Egyedül ezek a botlatókövek viszik tovább az emléküket.

Fotók: Huszár Boglárka. Fris. E. Kata portréját Karancsi-Albert Rudolf készítette. Archív kép: Gláser Jakab Emlékalapítvány