Az idei száraz januárt úgy szerettem volna lezárni, hogy valami jó sört iszom, és erre a Rákóczi úti Hetedik Lépcső tűnt a legjobb választásnak. Téved, aki szerint mindegy, melyik irányból jut el az ember ebbe a csapszékbe. Igaz, hogy a helyén egykor Marika néven működő talponállót a hetvenes évek végén a Szentkirályi utca felől közelítettük meg, de akkoriban szamárság lett volna a Trefort sarkán álló tanintézetből megtenni egy felesleges kanyart csak azért, hogy a szívemnek kedves Vas utcából fordulhassak be a Rákóczi útra.
Január harmincegyedikén, pénteken este viszont bátran választhattam ezt az útvonalat, s ilyen öreg fejjel már tényleg nem kell senkinek elszámolnom, hogy miért szeretem a Kőfaragó utcán megközelíteni a Vas utcát, hogy ott jobbra fordulva menjek tovább a napnak épp abban az órájában, amikor hirtelen sötét lesz. Ilyenkor biztosan tudom, hogy ez a létező legtökéletesebb útvonal a Hetedik Lépcső felé, annál is inkább, mert van egy fontos találkozóm.
A Vas utca egyik bérházának bejárata előtt várakozom. Egy magamfajta alak lép ki hamarosan a házból, felismerem azonnal. Én vagyok az tizenhét évesen. Ezerkilencszázhetvenhetet írunk, szomorú békeidők, semmi sem látszik még abból, hogy a rendszer gyengélkedne, Kádárék nyugati kölcsönökből tartják fenn az elviselhetőnek is csak jóindulatú túlzással nevezhető életszínvonalat, de az én tizenhét éves énem erre szomorú beletörődéssel legyint. Egy sört inna épp.
Ekkor szólítom meg. Közlöm vele, hogy tán hihetetlennek tűnik, de őt hosszabb idő választja el az érettségitől, mint engem a nyugdíjtól, és kapaszkodjon meg az egyik közlekedési tábla oszlopában: én ő vagyok. Meghívom egy korsó sörre a Hetedik Lépcsőbe. Akarom mondani, a Marikába. Nem nevet ki, ismerem a közönyös természetét, ahogy azt a nevetséges testtartását is, amelyre Schwarz János tornatanár csak annyit tudott mondani, hogy húzza ki magát, fiam, ne álljon úgy ott, mint aki beszart.
Schwarz egy seggfej volt, mondom neki, illetve még mindig egy seggfej, mert hetvenhétben élt, de tényleg szánalmasan nézel ki ezzel a behúzott nyakkal, mint aki folyton valami váratlan irányból érkező pofontól tart. Húzd ki magad, mondom neki, de rögtön meg is bánom, mert ez is olyan mondat, mint amelyeket akkoriban mondogattak nekünk a tanárok. Mi van, fiam, a füleden ülsz? Egyszer a fejedet fogod elhagyni. Ölni tudtunk volna ezekért a mondatokért.
Meghívlak egy sörre. Na, ez már olyan mondat, amelyet aligha hallottunk volna tornatanártól, ahogy biológia-, kémia- vagy történelemtanártól sem. Ezt csakis én mondhatom a tizenhét éves egykori önmagamnak, és el is indulunk. Mire kiérünk a Rákóczira, ezerkilencszázhetvenhét van, érzem a kétüteműek bűzét, hallom a pótkocsis Ifák fékcsikorgását, és ahogy befordulunk a Marika, akarom mondani, a Hetedik Lépcső felé, hát a látvány nem sokban különbözik a maitól. Élhetetlen.
Tudod, avagy sem, mondom neki, hogy szórakoztassam, a Rákóczi út sokkal szebb volt még az ötvenes évek végén. Forgalom semmi, sok árnyas fa, macskakő. A Marika pedig még csak egy presszó volt. Látom rajta, hogy nem érdekli. Jó, beszéljünk fontosabb dolgokról. Tudom, hogy azért jársz a Vas utcai zeneiskolába, mert gitáros akarsz lenni. Szólózni akarsz. Hidd el, marhaság. Csepei Tibor nem rossz tanár, és azt is tudom, hogy az egyik kottából kimásoltad a Deep Purple Smoke On The Waterjét, de ez rossz irány.
Közben megérkezünk a Marikába. Ő előreenged, mert engem biztosan kiszolgálnak. Senki sem kér tőlem személyit. Szeretném neki elárulni, hogy amikor ő végre betölti a tizennyolcat, ugyanolyan pökhendi képpel fogja majd odatolni az igazolványt a pénztárosnő orra alá, ahogy én fogom egy hónap múlva a buszvezetőnek felmutatni a személyimet, hogy elmúltam hatvanöt, ingyen utazhatok, de nem akarom ilyen hülyeségekkel fárasztani, inkább kérek két korsó csapoltat.
Eltitkolom előle, hogy mennyire fiatalnak érzem magam megint, amikor belekóstolok, inkább az arcát figyelem, milyen lehetett tizenévesen inni ezt a vacak sört. Semmi különös. Csak a közönyt látom. Persze, hiszen nem járt még Prágában, majd húszévesen fog eljutni oda, és akkor majd végre megtudja, hogy mi az a sör, de most nincs erre idő, meg kell mentenem a kiscsávót attól az élettől, ami egyenesen hozzám vezet.
Figyelj, mondom neki, de nem nézek rá, csak a sörömbe. Hagyd a fenébe a gitárszólókat. Tudom, hogy olyan akarsz lenni, mint Jimmy Page vagy Ritchie Blackmore, de ezek unalmas alakok, mindjárt jön a punk, basszusgitározz inkább, az sokkal… Itt keresek egy szót, de ő végre megszólal. Basszusozom is. Ezt mondja, holott jól tudom, de úgy csinálok, mintha meglepődnék. Na ez már beszéd, látod, de azonnal rájövök, hogy ez megint túl tanáros mondat.
És még valami, szedj össze végre valami rendes nőt. Hagyd a francba végre ezt az önsajnálatot, hogy reménytelenül szerelmes vagy valami elérhetetlen ábrándba, miközben jobbnál jobb csajok vannak körülötted. Na, ez betalált. Szinte hallom, ahogy felszisszen, de rám hagyja, mert tudja, hogy meghívom még egy sörre. Így teszek, és amikor előtte is koppan a második korsó, végre feltesz egy kérdést.
És mi van ott a távoli jövőben. Nem mintha érdekelne, mert valószínűleg ugyanaz a szar, mint most, de hátha van valami különbség. Na, ez már kérdés. A kiscsávó hetvenhétben valami meglepetést vár, holott ilyennel aligha szolgálhatok. Könnyű dolga lett volna hasonló helyzetben egy olyan valakinek, aki, mondjuk, a repülés vagy a penicillin feltalálásáról tud beszámolni egykori önmagának. Hirtelen azonban eszembe jut valami, hátha attól megdöbben. Képzeld, lehet, hogy világháború lesz. Semmi. Megvonja a vállát. Mindig majdnem világháború volt, mondja, aztán néha kitört, néha nem. Tizennégyben például kitört, ahogy harminckilencben is, tudták vagy nem tudták előre. Hatvankettőben viszont nem tört ki. Akkor kétéves voltam, illetve voltál te is, de most már mindegy. Minden pótolható. Nem leptél meg, mondja pimaszul, és odatolja az asztalon az összes pénzét, egy húszforintos bankót, rajta Dózsa György portréjával, hogy hozzak még két sört.
Nyitókép: a Marika Espresso bejárata, 1957 – Fotó: Budapest Főváros Levéltára / Városrendezési és Építészeti Osztályának fényképei / Fortepan
