Nehezen besorolható filmmel jelentkezett Pusztai Krisztián. Az Úton – cigány irodalom a mozivásznon című alkotás 3 részre tagolódik. Az elsőben Pusztai Krisztián alkotótársai és egy tanára idézik fel a vele való első találkozásokat, munkákat. Ezzel kezdeni egy filmet nagyon szokatlan gesztus, hiszen egy olyan információt kapunk meg már mindjárt az elején, amit eléggé nehéz bárhova tenni annak fényében, hogy az igazi műalkotást vagy műalkotásokat még nem volt módunk megismerni. Szóval úgy válunk már egyből egyfajta intim, bensőséges viszony szemlélőivé, hogy lövésünk sincs arról, a művész miben és hogyan alkot, tehát semmiféle viszonyulásunk nem is lehet hozzá.
Persze lehet, hogy csak nekem nem szóltak, mi készül itt, mivel a közönség láthatóan meg volt elégedve a látottakkal, képben voltak, ez pedig valószínűleg azért volt, mert a megjelentek Pusztai Krisztián széles rokoni-ismerősi-munkatársi köréből kerültek ki, nekik már nem kellett tehát bemutatni a rendező-operatőrt. További magyarázat lehet eme furcsaságra, hogy ez az alkalom csupán egy „vetítés” volt, nem pedig egy önálló film,
akkor pedig bocsi mindenkitől,
de a szűkszavú meghívóból filmre vagy filmetűdre lehetett számítani, a fogalmi tisztázás pedig eléggé fontos, és már a legelején. Ezután részletek következtek Pusztai Krisztián korábbi munkáiból, például a Csoki című rövidfilmből (írta és rendezte: Lakatos László), ezek aranyosak voltak, de egyre inkább az volt érezhető, hogy valójában nem is egy önálló alkotást látunk, hanem egyfajta önimázsfilmet. Ezt az érzést aztán csak tovább erősítette a következő blokk: egy
rendkívül feszes vágású, bravúros snittekből felhúzott képzuhatagot kaptunk a fejünkre,
és gyanúnk beigazolódott: Pusztai Krisztián az Úton című filmjébe egy saját korábbi showreeljét vágta be (önimázs tehát), melynek láttán meg kell jegyezzük, hogy szakmájának igen virtuóz munkása, ezért mindenképpen dicséret illeti, azonban az összkép megértéséhez ezen részlet sem járult hozzá, sőt.
Ezután aztán lekapcsolódtak a fények (igen, a film 18. percéig lámpafényben moziztunk, jelen sorok írója valamiféle hibát sejtvén a villanykapcsolót kereste szemeivel, de nem, később megtudtuk, hogy ez egy szándékos „tagolás” volt), és jött a lényeg.
A lényeg pedig az előre beharangozott versfilmek voltak, 6 darab. Olyan cigány irodalmárok verseit filmesítette meg Pusztai Krisztián, mint Choli Daróczi József, Bari Károly vagy Szécsi Magda. Pusztai eléggé ért a képhez, ami nem meglepő, hiszen a Színház- és Filmművészeti Egyetemen diplomázott operatőrként,
ötletes és néha szokatlan perspektívák, ritkán megmutatott apró részletek
illusztrálják a költeményeket, és ez jó.
Ami kevésbé jó, az a zongora. Szeretjük mi is a jó öreg polifón billentyűs húros hangszert, azonban ez nem volna szabad könnyelműségre csábítson senkit, és hiába adja magát, hogy érzelmes/ábrándos/lírai dallamokat csaljon ki belőle az egyszeri használó, ami sok, az sok, itt és most túl sok a mély értelműnek szánt érzelgés, emiatt pedig hamar a giccs territóriumában találhatjuk magunkat.
Két hétig nem akarok zongoraszót hallani, na.
Mindazonáltal nem tudtak nem hatni Choli Daróczi József a cigánylét keservéről, a faluszéli kirekesztettségről szóló sorai – „Felettem az ég sosem volt kék / füst takarta mindig a napot / felettem nem ragyogott csillag: / apám temető mellett lakott” –, vagy Bari Károly általános háborúellenes verse, A holtak arca fölé – „a holtak sem tudtak már / a varjúk fekete siratóénekére felelni, / sötét szemgödrükből kibuggyant a vér”. Pusztai Krisztián tehát nagyon erős anyagból dolgozott, és végül is
nagyon jól átjöttek a „kivetettség siralmai”
(Bari Károly), ez nyilván még mindig olyan téma napjaink Magyarországán, amit meg lehet és kell is énekelni, hiszen ugyan mi változott volna a cigányság borzasztó helyzetét illetően (most nem sorolnánk, úgyis tudja mindenki, oktatási-egészségügyi és mindenféle szegénység, előítélet stb…)?
A cél nemes tehát, és ahogy az igen szimpatikus fiatalember is mondja, a cigányság nem csak tánc és muzsika. „A legtöbb helyen az él a köztudatban, hogy mi csak táncolni meg zenélni tudunk, miközben mi a világkultúra részei is vagyunk, elismert költőink, színészeink vannak, és bármilyen területen tudunk kiemelkedőt alkotni. A mai fiatalok egyre kevésbé vesznek kezükbe könyvet, ezekkel a versfilmekkel talán közelebb lehet hozni hozzájuk a cigány vagy nem cigány irodalmat.” A film a Balog Paci-ösztöndíj támogatásának köszönhetően készülhetett el.
Fotó: Bujdosó János
