A Régi bünök emberei című kiállításról készült fanzine felütése azonnal megragadja a figyelmet. „Szegénylegények, bujdosók, zsiványok, haramják, útonállók, lókötők, gazemberek, gonosztevők, bitangok, betyárok. Szökevények, akik a szabadságharc után bevették magukat az alföldi buczkák és nádasok labirintusába, és a homok-puszták vad fiaivá váltak.” A leírás folytatódik a betyárok sorsával, akik közül másfél ezret vetettek a szegedi várbörtönbe Ráday Gedeon rendcsinálása idején, harmaduk ott, kínzások közepette vesztette életét.
Az antikvárium mint galéria
A helyválasztás nem véletlen – Vályi Gábor munkássága és az antikvárium szelleme tökéletesen kiegészítik egymást. Az alkotó azért döntött e nem hagyományos kiállítótér mellett, mert tartózkodik az alkotásokat túlmagyarázó művészettörténészi megközelítéstől. Az antikvárium tulajdonosával, Szász Zsuzsival régóta ismerik egymást, egy beszélgetés során merült fel, miért ne lehetne itt a kiállítás. Vályi Gábor szerint az antikvárium különlegessége, hogy nem zárt tér, hanem egyfajta kulturális átjáró, ahol a Mátyás tér bemegy, a kultúra pedig kijön a Mátyás térre.
Az intim hely varázsa a kötetekben rejlik – csordultig tölti történetekkel, régi emberek elfelejtett gondolataival, álmaival és bűneivel. Ahogy a művész jellemzi: valódi mesei helyszín.
A dj-zéstől a képzőművészetig
Az óbudai születésű, de már hosszú ideje a Déri Miksa utcában élő posztnegyvenes művészt sokan DJ Shurikenként ismerik.
Lemezbűvölő pályáját fiatalon a hiphoppal kezdte, majd a Tilos Rádió oszlopos tagjaként a 60-as évek jazze és tánczenéje felé kanyarodott – emlékezetes bulikat szervezett, ahol kizárólag régi magyar zenék szóltak. Keyser művésznevű barátjával (Mozsik Tibor) közösen készítettek műsorokat és szerveztek bulikat – nem ritkán a Brakecsokkerz kollektívát vezető, Suhaid néven ismert Kürti Kristóffal közösen (ő a Kalóz Recordsot működteti a Palotanegyedben) –, rengeteg régi elfeledett zenét előbányászva, lemezboltokból előtúrva; ezeket ma is játssza a Tiloson.
Személyesen egyébként lassan vagy 20 éve ismertem meg, amikor ő a Budapesti Műegyetem Média Oktató és Kutató Központjában tartott órákat, én meg külsősként bejártam ezekre, mert nagyon érdekelt a téma, a rögzített zene kultúrtörténete. Akkor még nem tudtam, hogy a képzőművészet is foglalkoztatja, azóta már lemezborító is készült egyik munkájából.
A rajzolás gyerekkori hobbi volt nála, ami hosszú időre eltűnt az életéből. 2015-ben egy céges csapatépítőn újra megmutatkozott kreatív oldala, amikor a csoporttal kimentek a Ferencvárosba embereket rajzolni. Ez az élmény annyira megragadta, hogy benne ragadt, és azóta is rajzol.
Első önálló kiállítása 2023 őszén nyílt Belső érintetlenség címmel a Start Galériában. Emellett sokan ismerhetik állatos képeslap-sorozatáról is, amellyel a Lelenc Kutyamentő Egyesületet támogatta.
A „bünös” betyárok és az inspiráció
A mostani kiállítás anyaga egy internetes felfedezéssel indult. Vályi Gábor belefutott néhány betyárfotóba, majd kutatni kezdett és rájött, hogy ezek egy nagyobb, 42 képből álló sorozat részei. A szegedi bírákat és elítélteket ábrázoló fotókat Letzter Lázár készítette 1873-ban, és valószínűleg kereskedelmi forgalomba is kerültek, mivel német és magyar feliratú verziók is fennmaradtak.
„Az 1870-es évek Kék fénye” – jegyzi meg Vályi Gábor a hosszú expozíciós idővel készült fotókról. A kimerevített pózok ellenére mindegyik arcon átsüt a valódi karakter, ahogy a művész fogalmazza,
„mindenkiből kijön az az ember, aki valójában benne van”.
A kiállítás címe – Régi bünök emberei – Tömörkény István Betyárlegendák című könyvéből származik, amelyben a régi nyomdai sajátosságok miatt a bűnök szó rövid ü-vel szerepelt.
Vályi Gábor művészetét jelentősen inspirálta a magyar könyvillusztráció aranykora. Reich Károly, Würtz Ádám, Réber László, Csergezán Pál, Túry Mária, Csohány Kálmán, Szász Endre és Kass János munkássága különösen fontos számára. Ezek a grafikusok „ablakot nyitnak a világra a leghozzáférhetőbb rajzi eszközzel, a vonallal”, és ez a csoda inspirálta a betyársorozatát is, melyben tintával próbálta életre hívni a múlt alakjait.
A művész szerint a saját munkáiban mindig a vonal a kiindulópont: nincsenek festői foltok, amelyekből kibontakozik valami, a vonal vezeti a ceruzáját.
A betyársorozat új kihívást jelentett. „Ez egy türelemjáték következő lépése – vajon tudok-e fél évig dolgozni egyetlen projekten?” A szoftveriparban, felhasználói élmény-kutatóként dolgozó Vályi Gábornak felüdülés nem a monitort nézni, hanem
„locsolni a tintát és örülni, amikor sikerül, bosszankodni, amikor nem”.
Csonka Ferenc: a visszaeső betyár tragikus sorsa
A kiállítás plakátján is szereplő Csonka Ferenc esete külön figyelmet érdemel. Tömörkény István írásában „régi bűnök embereként” szerepel, és sorsa jól illusztrálja a magyar betyárvilág sötétebb oldalát.
A szegedi halászból lett bűnöző nevéhez több vonatrablási kísérlet fűződik. 1868-ban bandájával – köztük a legendás Rózsa Sándorral – felszedték a síneket Félegyháza és Pusztapéteri között. A 3-as számú pesti személyvonat kisiklott, a mozdony és három kocsi a töltés oldalához csapódott. A rejtekhelyükről előrohanó betyárok lövöldözni kezdtek, de tervük meghiúsult és menekülőre fogták, mert a postakocsinak vélt vagon másnak bizonyult, ráadásul katonák utaztak a szerelvényen.
Az 1872-es tárgyaláson Csonka Ferenc 15 év börtönbüntetést kapott, ami végül 20 évre nyúlt. Szabadulása után, 76 évesen, újabb gyilkosságot követett el. Horvátországban halászatból élt és részegen megölte a fuvarost, aki a városba szállította, majd visszamenekült Szeged környékére. Hamar elfogták és 1896-ban felakasztották.
„Van ebben egy betyárromantika, hogy ők nemzeti hősök, de azért borzasztó emberek is voltak”
– mondja Vályi Gábor. A rajzok igyekeznek visszaadni az eredeti fotók megdöbbentő mélységeit: ezekben a tekintetekben minden benne van.
BpZines és a rizográfia
A kiállítás anyaga nyomtatásban is megjelent a Budapest Zines kiadásában, rizográf technikával. A kiadvány a képek alá írt fanzine-szöveg tanúsága szerint
„E’ rémisztő képekből ad most közre a Budapest Zines huszonegyet risografálva, az utókor számára tanulságul.”
A nyomtatványban nem fekete, hanem arany és lila színek dominálnak. Vályi Gábor a rajzain használt fekete szín kemény hatását lágyította melegebb, játékosabb, régies hangulatot idéző árnyalatokkal.
A Sebesvári Soma által vezetett BpZines műhellyel való együttműködést kifejezetten pozitív élményként írja le a művész. Professzionális, hatékony munkát végeztek, stressz és konfliktusok nélkül, ami manapság ritka érték.
(A rizográfia eredetileg dokumentumok gyors sokszorosítására szolgáló japán technika, amely a 80-as években templomokban és iskolákban terjedt el, majd a 90-es évek végén leselejtezett Riso gépeken képzőművészek fedezték fel újra kreatív célokra. Különlegessége abban rejlik, hogy egy nyomtatáskor csak egy színnel tud dolgozni, így többszínű műveknél a színdobok cseréjével és a papír újbóli átfuttatásával jönnek létre az egyedi hatású nyomatok, melyekben az apró elmozdulások és a színrétegek egymásra épülése szitanyomáshoz hasonló, művészi végeredményt ad. Zine-készítésnél különösen népszerű technika, korábban már említettük a Lehetőségek terének photobook / zine-műhelyében született munkák kapcsán.)
Egy különleges közösségi élmény
A kiállítás megnyitóján Pándi Balázs – a Telex újságírója és nemzetközileg elismert dobos – mondott köszöntőt. Rögtönzött beszédében érdekes párhuzamot vont a betyárok és a punkzenészek között, mondván, mindkét csoport a társadalom peremén él és szabályokat szeg.
Pándi Balázs szerint Vályi Gábor munkásságában is van valami „punk kvalitás”: az a megszállottság, ahogy nekiáll és rajzol, hasonlít ahhoz, amikor a zenészek elhatározzák, hogy lemezt készítenek akár technikai tökéletlenségek árán is. Tréfásan „punk Nagy Istvánnak” nevezte a művészt, utalva az első világháborús katonaportrékat készítő festőre.
A kiállítás egy hónapig, május végéig tekinthető meg a Mátyás téri antikváriumban. A tárlatot talán Vályi Gábor közösségi szemlélete teszi igazán egyedivé. Első kiállításának nagy tanulsága számára az volt, hogy sokaknak örömet szerzett vele, ezért most olyan embereknek akart kiállítani, akiket kedvel, akik követik munkásságát, és akik a környéken laknak.
„Nem akarok senki sem lenni a művészeti hierarchiában” – vallja Vályi Gábor. „Ha ezt csinálom, a magam kedvéért csinálom.” Ez az őszinte megközelítés sugárzik a kiállításból, amely egyszerre idézi meg a magyar történelem sötétebb alakjait és a hazai könyvillusztráció fénykorát. Az 1873-as fotók alapján készült rajzok és a XIX. századi betyártörténetek különös párhuzamot alkotnak a XX. századi könyvillusztrációs hagyományokkal. A kiállítás így válik időutazássá, ahol a múlt bűnözői – akik közül másfél ezret vetettek Szeged várbörtönébe, és harmaduk ott is végezte – a magyar grafikai hagyományok vizuális nyelvén keresztül szólnak hozzánk.
Vályi Gábor kiállítása nemcsak a betyárvilágot mutatja be, hanem azt is demonstrálja, hogyan lelheti meg alkotó és közönség egymást a művészeti intézményrendszer fősodrán kívül – ahogy a törvényen kívüliek egykor a maguk útját, úgy találnak egymásra ma művész és befogadó egy józsefvárosi antikvárium meghitt zugában.
A Stage Pass Podcast videója a megnyitóról:
Fotók: Huszár Boglárka
