Két éve jelent meg a Bőgőmasina című regényed. Milyen változásokat hozott az életedbe a könyv?

Teljesen átrendezte az életemet, szakmailag hozott egy olyan megérkezettséget, amire régóta vágytam. Előtte sorozatoknak írtam forgatókönyveket, de a sorozatírás nem a legkedvezőbb formája az önmegvalósításnak. Mivel rengeteg ember munkájából áll össze egy sorozat, és nagyon merev struktúrákban dolgozunk, sosem tudod annyira magadénak érezni a végterméket, mint egy regényt.

Régóta izgatott, hogy valami személyeset alkossak, és a regényforma ehhez nagyon jól passzolt. A Bőgőmasina eredetileg sorozatként indult, aztán lett csak belőle regény. Egy idő után beláttam, egy olyan omladozó iparban, mint a hazai sorozatgyártás, miért tartaná egy producer piacképesnek egy félvér meleg srác apakeresős történetét?

Egy ennyire mechanikus tevékenység után nem volt benned félelem, hogy új, ismeretlen területre tévedsz?

Inkább felfokozott izgalom volt bennem. Az elején fel kellett fedeznem a prózai hangomat, ebben a belső, kritikus szerkesztőm sokat segített. Ezután már jutalmazó folyamat volt, hogy írhatom. Szörnyen izgultam, hogyan fogadja majd a szűk baráti körömön kívüli közönség, nem nevetnek-e ki érte, nem ítélnek-e el a történetemért. Volt, hogy nagyon megijedtem, hogy ennyire lemeztelenedek, és ez nem túl sok-e, de azóta rájöttem, ezt az érzést kell keresnem írás közben, mert ez jelzi azt, hogy sikerült elkapnom valami nagyon nyerset és őszintét, amire rezonálni fognak az emberek. Szerencsére szép fogadtatása volt a regénynek, ami a mai napig meglepetéssel és hálával tölt el.

Vett le rólad a könyv terheket?

Már az írás alatt azt éreztem, hogy nagy súlyoktól sikerül megszabadulnom. Az, hogy a családomról mintázott karakterek fejével gondolkodtam, segített megérteni a gyerekkorom egy-egy szegmensét, hogy mi miért történhetett úgy, ahogy, körüljártam a kicsiként szerzett traumáim, sebeim; dolgok tömkelegére jöttem rá.

Édesapád afrikai származású. Téged foglalkoztatnak az afrikai gyökerek?

Az apám Szudánban született és nőtt fel, Magyarországon tanult, aztán Amerikába költözött a családja többi tagját követve. Gyerekkoromban teljesen tévesen az amerikai kultúrán keresztül szerettem volna kapcsolódni az apámhoz, hiszen szinte csak azt tudtam róla, hogy ott él. Nagyon friss fejlemény, hogy megjelent bennem a vágy, hogy az afrikai gyökereimhez megpróbáljak kapcsolódni, sokáig ez összebékíthetetlennek is tűnt a meleg identitásommal, de épp ez a feladat.

A bőrszínedért értek atrocitások, kaptál nem kívánt, sértő megjegyzéseket?

Természetesen. Gyerekkoromban a gyerekek csúfoltak, a felnőttek inkább egzotizáltak. Akkoriban inkább egy furcsa különlegességnek érzékeltem a másságom, ami izolált, de nyíltan rasszista behatások vagy nem értek, vagy nem fogtam fel őket. Gyakori volt, hogy „jó néger“ szerepbe tettek, vagy mintegy megnyugtatásul a vonásaim európaiságát hangsúlyozták, méltatták, ez utóbbi a mai napig előfordul, és nehéz átadni, mennyire sértő ez valójában, hiszen magában hordozza azt az állítást is, hogy a nem európai nem szép.

Hogyan küzdöttél meg a gyerekkorodban jelentkező nehézségekkel?

Építettem egy álomvilágot, amiben arról ábrándoztam, hogy milyen lesz majd az apukámmal az életem Amerikában. Otthon ez volt a mondás: majd megkeresem, ha felnövök, nehogy azt higgye, hogy csak a gyerektartásra hajtunk. Úgyhogy ebbe az álomvilágba menekültem, ha nehézségek értek, azzal a felkiáltással, hogy mindegy, mi történik itt velem, ez nem az én valódi életem, az majd akkor kezdődik, ha megtaláltam az apukámat.

Változtak az apaképeid? Most, ha átgondolod, milyen apakép él benned?

Kisgyerekként egy idealizált apakép élt bennem. A családomon végigvonult az apák hiánya, nem létezett minta, ezért a popkultúrákra hagyatkoztam, hogy kialakítsam a magam apaképét. Jóságos, maszkulin, kockás inges figura létezett a fejemben. Tizenegy évesen aztán belépett egy ilyen férfi az életembe, a mostohaapám. És bár volt jó pár nehéz döccenőnk, hosszú ideje szép, megtartó, támogató, szeretetteljes kapcsolatom van vele és az édesanyámmal.

Hogyan bukkantál rá a vér szerinti apukádra?

Huszonöt évesen találtam meg a közösségi médián keresztül. Elég hullámzó kapcsolat alakult ki vele: hol örült, hol elutasított. Telefonon tartottuk egymással a kapcsolatot. Megbeszéltünk egy személyes találkozót New Yorkban, és már megvolt a repülőjegy, amikor minden előzmény nélkül lemondta a találkozót. Én odautaztam, találkoztam a nagybátyáimmal, akik elvittek az apám házához, de nem nyitott ajtót. Sejtettem, hogy ez lesz. Azt éreztem, hogy én ennyit tehettem, elmentem a falig. Később ez elől a gyász elől menekültem. Egy ideig azzal vádoltam magam, hogy az én hibám, túl türelmetlen voltam, túl követelőző. Ez aztán lecsillapult, megértettem, hol ér véget az én felelősségem és hol kezdődik az övé.

Újabban nem tervezted, hogy megint megpróbálod vele felvenni a kapcsolatot? Vagy tartasz attól, hogy másodszorra is elutasít?

Sok évbe telt, míg megbékéltem azzal, hogy nem fogom megismerni őt. És szeretném azt hinni, hogy ezzel a könyvvel a gyász egyik utolsó rétegét is sikerült megdolgoznom. Nem vágyom már arra, hogy az életemben legyen, mindazonáltal a gyereket, akinek nem volt jelen az életében, a mai napig megvigasztalom néha.

Könnyen meg tudod határozni az indentitásodat?

Egy színes bőrű, meleg férfi vagyok. Az alkotói identitásomat érzem a legerősebbnek, egész életemben ezt csináltam.

Visszatérve a regényhez: a könyv sok-sok eleme, fejezete szinte pszichológusért, lélektani elemzésért kiált. Tapasztaltad, hogy terápiákon, pszichológiai diskurzusokon előveszik, használják?

Az feltűnt, hogy a pszichológusok szeretik a könyvet, sokan írtak nekem közülük, hogy viszik ilyen-olyan csoportfoglalkozásokra, konferenciákra, vagy a klienseiknek ajánlják olvasmányként.

Mi következhet a Bőgőmasina után?

Jelenleg a WMN-en fut egy tárcasorozatom, amit idővel szeretnék majd kötetbe rendezni. Emellett dolgozom egy második regényen, aminek a középpontjában a bőrszín, a testhez rendelt jelentés áll.

Szerinted nagyrészt a politika, a közélet tesz róla, vagy valódi probléma ma Magyarországon a bőrszín?

Nem kell hozzá a politika, hogy valódi probléma legyen. A mai napig érnek inzultusok, bele van ivódva az emberekbe a mássággal szembeni fenntartás. Van olyan szomszédom, aki nem száll be velem a liftbe. Gyakori élményem, hogy elém állnak kapukban, bizalmatlanul nekem szegezik a kérdést, hogy ki vagyok, mit akarok, vagy hogy az üzletben követ a biztonsági őr.

Említetted, hogy sorozatok forgatókönyvét írtad. Régóta feltűnt, hogy a sorozatokban ritkán vagy soha nem jelenik meg cigány szereplő. Hogyan lehetséges ez?

Magyarországon zéró diskurzus van a bőrszínről, megoldásokról meg még annál is kevesebb. Szeretünk abban a tévhitben élni, hogy Magyarországon nincs intézményesített rasszizmus, és elfelejtjük, vagy nem törődünk azzal, hogy csaknem 1 millió roma honfitársunkkal pontosan ezt tesszük már mióta a szegregációval, a közmunkaprogrammal és még sorolhatnám. De erről nem én vagyok hivatott beszélni.

Közben pedig elkezdett színesedni Magyarország, egyre több színes bőrű költözik az országba, vegyes házasságokat kötnek, félvér gyermekeik születnek. Minél több színes bőrű emberrel kerülök kapcsolatba, annál erőteljesebb az az alapélmény, hogy ez egy rasszista ország. El kell kezdenünk beszélni a bőrszínről, ha ezen hosszú távon változtatni szeretnénk.

A gyerekkori-fiatalkori énednek mit tanácsolnál, milyen útravalókkal látnád el az országhoz, az élethez?

Hogy keresse a kapcsolatot a hozzá hasonló emberekkel, hogy jobban rálásson arra, hogy mi egyéni tapasztalat és mi az, ami ebből a kisebbségi létből fakad. Hogy megismerni és ne lehasítani próbálja magáról ezt az oldalát az identitásának.

Neked mi Józsefváros?

A nyolcadik kerületben van az állandó lakcímem, oda jártam iskolába, ott volt az SZFE, és hát az egyik szerelmemmel is a nyolcban éltem. Egy színes, pezsgő, végtelenül izgalmas kerület, minden romantikus túlzás nélkül kijelenthetem, hogy nekem a fiatalságomat jelenti.

Fotók: Karancsi-Albert Rudolf