„A dédnagyapám, Gláser Áron 1872-ben született, két évvel III. Napóleon bukása után, én 13 éves voltam, amikor meghalt, fantasztikus időtávot hidalunk át mi ketten” – kezdi Steiner Péter, aki igyekszik összegyűjteni a Gláser és a Steiner család emlékeit. A József utca 48., a régi számozás szerint 68. alatti házból is el tudott hozni pár emléket. A ház száz évig volt a Glásereké, most pedig kilencvenhat vendég fogadására alkalmas butikhotel épül a D55 építésziroda tervei alapján (az ő munkájuk a Szentkirályi utcában a volt Stühmer-irodaház szállodává alakítása is). Az emléktárgyak felkutatásában a szállodát építő tulajdonos is segítette a családot.

„Hát mit mondjak, tették a dolgukat”

Gláser Áronnak négy gyermeke volt, Gizella, Steiner Péter nagymamája, és három fiú, a Don-kanyarban odaveszett Berci, Miksa és Jakab, vagy ahogy később mindenki szólította, Juci bácsi. A Gláserek a XIX. században jöttek el Galíciából, a Steiner-felmenők pedig, Steiner Péter szavai szerint „jó érzékkel”, 1526-ban érkeztek Magyarországra spanyol földről, az 1492-es kiűzetés elől menekülve. A családban így a zsidó ortodoxia két hagyománya – a szefárd és az askenázi – találkozott.

„Milliónyi dolgot nem tudok. Két nagynéném – maguk is auschwitzi túlélők – egy Teleki téri egyszobás lakásban élték le szerencsétlen életüket, és soha nem beszéltek az ott megölt nagyszüleimről, nagybátyáimról, hiába könyörögtem, még képet sem láttam róluk. Rózsi néném ilyenkor rezignáltan megvonta a vállát: hát mit mondjak, tették a dolgukat.”

Gláser Áron asztalosmester az 1910-es években is itt élt. Itt volt a műhelye is, amit egy 1914-es közjegyzői irat is bizonyít, amiben a feleségének eladja a házat. Talán azért, hogy így biztosítsa az asszonytól kapott pénzt, amit a műhely fejlesztésére költött, vagy mert besorozták, és talán vissza sem jön, nem tudni. Az olasz fronton harcolt Piavénél és Doberdónál, megkapta a Károly-csapatkeresztet is. Steiner Péter faragott diófabotot mutat: „faragással múlatta az időt a lövészárokban, a marokrész díszítésében ott az FJ, Ferenc József és a dátum, 1916”.

Visszajött, és a két világháború között olyan gépekkel is felszerelte a műhelyt, amikkel más asztalosnak is tudott bérmunkát vállalni – a Baross utcában akkoriban egymás után sorakoztak az asztalosműhelyek. Ezzel át tudta hidalni a bútorok iránti ingadozó keresletet. Gláser Áron mindhárom fia asztalos lett, vele dolgoztak.

A 20-as, 30-as években magyaros díszítésű műbútort kezdett készíteni, a család birtokában ebből nem sok maradt. Egy faragott vázát sikerült megmenteni, a magyar népi és az art deco stílust elegyítő díszítéssel.

„Remek asztalos volt,

a Néprajzi Múzeum is őriz tőle festett bútort.”

A Színházi Életben rendszeresen hirdetett: „Konyhabútorok príma kivitelben legolcsóbban Glaser asztalosnál, József-utca hatvannyolc. Részletre is.”

Megelőzni az államosítást

A műhely nem volt nagyüzem. Az utcára néző három szobában élt a család több ága és generációja, „soha nem értettem, hogyan fértek el, mindig költözött valaki, hogy a másiknak helyet csináljon”. Az udvari szárnyban volt a műhely, Steiner Péter emlékei szerint két- vagy háromszintes pince is volt az épület alatt. Itt tárolták a megmunkálandó fát, ami három év alatt egyre feljebb vándorolt, és a kíméletes, lassú szárítástól meg nem vetemedve került az udvari tárolóba, amikor megérett feldolgozásra.

Steiner Péter egy régi fotó alapján jött rá, ki festette a díszítéseket. „A hölgy – olyan kalapban, mintha az Epsom Derbyn lenne – volt a festőasszony, egyébként csellista volt a Zeneakadémián.” A műhely asztalosai sem mind a családhoz tartoztak, de szinte családtagként tekintettek rájuk. „Pénteken bezárták a műhelyt, az udvarra végig asztalokat tettek, letakarták abrosszal, kirakták a túrót, tejfölt, paprikát, paradicsomot, mindenféle mártogatóst, mind együtt eszegettek vidékiesen.”

Szépen megéltek, de nem éltek nagy lábon. Hetente egyszer volt fürdés. „Egy nagy hordó alá gyújtottak tüzet, és a meleg vízben egymás után fürödtek meg: először a mester úr, utána a mesterné asszony, aztán a gyerekek, majd a segéd urak, és végül az inasok.”

Gláser Áron valahogy túlélte a második háborút, közvetlen családja is megmenekült. Juci bácsi is katona lett,

Majdnem odaveszett Oroszországban. 45 után szabadok lettek, visszatérhettek a műhelybe. A szabad polgári élet azonban nem tartott sokáig, 1950-ben megfosztották őket is a „kapitalista” asztalosvállalkozástól. „A fiúk okosan kitalálták, hogy megelőzzék az államosítást, belépnek egy szövetkezetbe. Áron ópapa ingatta a fejét, neki ez nem tetszett, ő önálló mester, s most alkalmazott legyen? De csak legyintett, és mindnyájan beléptek a szövetkezetbe. A szövetkezet a következő nap küldött egy teherautót, és elvitte az összes gépet, berendezést, felszerelést, még a gyalupadokat is.”

Juci bácsi innentől mindennap reggel hatra kijárt a szövetkezet újpesti műhelyébe, ahol a saját gépeiken fillérekért dolgozott alkalmazottként. Az akkor már hajlott korú Gláser Áron „pedig csak ült a foteljében, és szívta a vastag és rövid szivarját, néha feljött hozzánk a Karácsony Sándor utcába, ott is volt egy karosszéke, pöfékelt, és nem szólt semmit”.

Szolgálat

Családjuk az ortodox zsidósághoz tartozik, mondta Steiner Péter, de a létező különbségek ellenére jelentős az átjárás, egymás segítése az ortodoxok és neológok között. Raj Tamás a Nagy Fuvaros utcai neológ zsinagóga rabbija volt, de átjárt szolgálni a Teleki 22-be is. A Nagy Fuvaros szép tóraszekrénye felett a faragott vörös kőtábla meg Gláser Áron adománya. „Számtalanszor üldögéltünk ott a Jucival, Juci előtt a Miksával, Miksa előtt nagyapámmal. 1945-től 67-ig nagyapám volt az elöljárója a Teleki téri zsinagógának, előtte pedig a Magdolna utcainak.” A háború utáni időkben egy ideig több lakászsinagóga is működött még.

1945 és 49 között mindenki nekilódult, csinálta a dolgát olyan szabadon, ahogy a háború előtt is tette, a Rákosi- és Kádár-kor hangulatára azonban ismét a félelem volt jellemző. „Amikor már én jártam nagyapámmal a templomba, hullacsend fogadott. Mindenütt jelen voltak az Állami Egyházügyi Hivatal besúgói, és

Ha időnként az ember halkan megszólalt a templomban, hogy ez vagy az történt, abban a pillanatban valaki az asztalra csapott, és azt kiáltotta héberül: Sáh! Csendet!”, mondta Steiner Péter.

A Teleki téri imaház működését a két testvér, Miksa és Juci bácsi szervezte. Juci bácsi volt a zsinagóga, stiebel életének fenntartója, előimádkozója, samesze, és főképp a közösség szervezője. Steiner Péter mindkettőt bohémnak írta le, de amíg Miksa inkább elegáns úriember volt, aki táncversenyekre járt a feleségével, addig Jakab nem éjszakázott, de annál jobban szeretett másokat szórakoztatni. „Nagyapám csak vasárnap tudott pihenni, de ilyenkor megjelent Juci bácsi. Mert a rokonnak az a dolga, hogy szórakoztasson. Leült az ágy szélére az ájultan ébredező nővére és sógora mellé.”

Egyszer a villamosmegállóban szólított meg valakit, hogy segítsen, aki rögtön vele is ment. Később derült ki, hogy nem is volt zsidó. Steiner Péter egy Kőbányai János-kötetet vesz le a polcról. A novella arról szól, hogy Gláser úr a boltja ajtajában áll, és dörzsöli a kezét, mert jól megy a bolt, sikerült tíz embert szereznie az imádkozáshoz.

A Gláser Jakab Emlékalapítvány 2026 őszén Happy Birthday, Gláser úr! címmel szervez kerületi szomszédünnepet. Levetítik a Juci bácsi című filmet, és egy pop-up kiállítást is szerveznek. Halála után, 2006-ban fiatalok vették át a kis zsinagóga működtetését, és ápolják Juci bácsi emlékét.

Nyitókép: Huszár Boglárka