Nem az a lényeg, hogy monumentális legyen vagy formabontó, inkább személyes, ami nekem fontos. Egy elültetett virág, egy kis porcelán, másnak nem is kell tudni a jelentéséről. Emlékszem, ahogy a kezével mutatta, hogy milyen kicsi dolog is jó,
olyan kicsi dolog is, mint a remegés a szemem sarkában.
Mintha késsel hasogattak volna. Kitámolyogtam a mosdóba és csak lerogytam. Annyira fájt, hogy a térdemre kellett szorítanom a homlokom, másképp nem tudtam volna elviselni. Csak görnyedni voltam képes, és nyögni. Azt hittem, soha nem lesz vége, összeszorított fogakkal és szemmel vártam, hogy valami végre történjen, elmúljon a tépő és szaggató fájdalom. A szám sarkán kicsordult a nyál, ahogy fújtattam. Kivert a víz, a fülem szinte lángolt.
Aztán hirtelen vége lett, mert egyszer mindennek vége van. Néha még belenyilall, de nyilvánvalóan megszűnt a fájdalom. Mint ahogy a vihar elvonul: még látjuk a fekete felhőt, de a villámot már nem, a dörgés pedig már egészen messziről jön. Enged a testemet összeszorító görcs. Lassan elernyednek az izmaim, végre ki tudok egyenesedni, a hátamban megroppannak a csigolyák, ahogy mélyen beszívom a levegőt. Pislogok néhányat, lenézek a meztelen lábujjamra. Újra behunyom a szemem, úgy hallgatom, ahogy zihálva veszem a levegőt. Kicsordul a könnyem.
Képtelen vagyok felállni. Nem tudom, mióta ülök itt. A talpam már fázik a hideg kövön. Mezítláb jöttem ki, azt sem tudom, hol a papucsom. Talán valahol a kanapé környékén vagy az íróasztal alatt a szék alá rúgva. Érzem a tisztítószerek szagát. Megölik a baktériumokat. Hallom, ahogy a falban sziszeg valami. A szomszéd lehúzta a vécét. Egész testemben reszketek, szinte rám fagy az izzadság, a combom már kezd zsibbadni. Mióta ülhetek itt? Tudom, hogy fel kellene állnom, nem maradhatok így az örökkévalóságig, de nem vagyok képes megtenni. Mielőtt felállok, ki kellene találnom, hogy mit csináljak. De nem tudom.
A terapeuta valamikor tavaly mondta, hogy már lehet temetést kérni akár egy elvesztett magzatnak is, ha úgy könnyebb az elválás.
De mit temessek el,
azt hiszem, ezt kérdeztem. Az mindegy, mondta, lehet egy kis cipő vagy valami más tárgy. A rituálé a fontos. Hogy legyen egy mozdulat, amivel kötődöm hozzá, egy emlék, ami bevésődik és összekapcsolódik a búcsúval. És akkor ehhez a mozdulathoz mindig visszanyúlhatok. Az a mozdulat ő maga lesz.
Az első vetélés megrázó volt, de elfogadtuk, hogy van ilyen, a húgom azt mondta, nem akar a Földre születni a kis lélek, az orvos meg azt, hogy egészséges vagyok, a legjobb korban, majd lesz másik, biztosan lesz. Lett. Traumatikus volt. Már azt hittem, túl vagyunk a legkockázatosabb időszakon, nem tapasztaltam semmi furcsát vagy rendellenest, betartottam minden utasítást, végül mentővel vittek a kórházba, alig voltam magamnál. Letaglózott a veszteség. Akkor javasolta az orvos, hogy zárjuk le egy rituáléval, de nem jutott eszembe semmi, amire emlékezni tudtam volna.
Nem tudok felállni, képtelen vagyok rá.
Teschauer Irma
Nyitókép: Pexels
