Újabb formabontó kiállítással rukkolt elő a Bura Galéria. A magát „progresszív roma művészeti galériaként” meghatározó kiállító/találkahely most Váradi Béla Right here right now című kiállításának adott otthont. A megnyitón (szeptember 24.) ezúttal nélkülöznünk kellett a tumultuózus jeleneteket (a hely vezetése elég jól ráérezni látszik a korszellemre, eseményeiken nyomasztóan sokan szoktak lenni), de így is megtelt a tér a fővárosi roma közösség régóta ismert érdemdús szereplőivel (lásd: találkahely).
Váradi kiállítása elég jó. A beharangozó szöveg ekképpen szól: „mi történik akkor, ha ezt az identitást nem egy kívülről érkező tekintet, hanem a közösség tagjai szeretnék definiálni saját tapasztalataik, vágyaik, céljaik, emlékeik alapján? A kérdésfelvetés ismerős (tulajdonképpen a roma ön- és sima reprezentációról van szó), és kicsit talán túl akadémikus, de szerencsére a képek
túlmutatnak a társadalomkritika újbóli megfogalmazásán:
egész egyszerűen vidámak, életigenlők, és ha van ilyen fotók esetében, szórakoztatók. A kiállítás alanyai a roma közélet ismert alakjai (pl. Dj Oldschool Peppino, a FiDo Ifjúsági Központ rap-pápája, vagy Bordás Róbert, mindenféle kamerák kétszeres Zsigmond Vilmos-díjas virtuóza, stb…), ellenben ők most nem a hétköznapjaikból elcsent jeleneteikkel szerepelnek, hanem
tudatosan vállaltan beállított fotókon pózolnak
(úgy tűnik, nagy rutinnal, de ez sejtésünk szerint a fotós érdeme).
Nem dokumentarista fotók ezek tehát: végeredményét és elkészültének mikéntjét tekintve leginkább a divatfotók tárgykörébe tartozik a tárgyalt anyag. Persze nem arról van szó, hogy mindenféle kifutókon teszik egymás után lábaikat a szereplők, és nem is egy legújabb slim fit nadrágot reklámoznak jól beállított fényekben, hanem arról, hogy Váradi a szereplők jellegzetes nyolcadik kerületi történeteit díszletek, kellékek segítségével mutatja be, gyakran egy több órás munkafolyamat eredményeképpen, ez pedig
minden, csak nem szociofotózás.
Ennek eredményeképpen színes, szagos, vicces és derűs élményt kínál a Right here right now című dolgozat, ahol is (például) két vagány roma csaj vonul a körúton hálóingben bőszen szívva cigijét (szereplők: Csík Juci egykori Rádió C-s riporter, Galyas Éva korábbi önkormányzati romaügyi referens), hogy aztán a Stex étterem ablakából kikiabálva szidalmazzák a körúton grasszáló rasszista Magyar Gárdát (szellemi utód: Betyársereg). Természetesen
igaz történet alapján.
Vagy ahogy Bordás két kis méretű utódjával az oldalán nagy fekete kukászacskókat húz magára és a gyerekekre a zuhogó eső miatt (meg is született az efféle alkalmatosság elnevezése gyereknyelven: csirkekabát). Szóval ilyen kis mikrosztorik „elevenednek meg” a képeken, meg persze a galériavezető szkafanderes Oláh Norbert alakja, akinek amúgy is régi mániája a „cigány az űrben” tematika. Szóval beállított, divatfotókra hajazó sorozatot készített Váradi Béla, ami nem véletlen, hiszen
ez is a szakmája neki,
dolgozott divatfotósként is, és a műfaj eszköztára láthatóan rajta maradt a kezén. A különbség leginkább az, hogy itt nem a fotós találja ki előre, milyen képet akar hazavinni, hogy aztán az alanyt megfelelő helyre állítva megvalósítsa elképzelését.
A Right Here Right Now képei közös munkák: a szereplők történeteiből indulnak ki, és maguk is részt vesznek abban, hogyan jelenjenek meg a fényképen. Ez pedig Váradi szerint nem mellékes részlet, hanem tulajdonképpen az egész sorozat egyik lényege. „Ez nem dokumentarista fotográfia.
Itt az alany részt vesz a kép elkészítésében”
– mondja. Eredetileg ráadásul nem is feltétlenül a roma közélet ismert szereplőit akarta fényképezni. Háziasszonyokat, bolti eladókat, kocsmában üldögélő férfiakat keresett volna, hogy rajtuk keresztül mutassa meg, mit jelent ma romának lenni Józsefvárosban. Csakhogy Angliából (Váradi 2011 óta él az Egyesült Királyságban) ezt meglehetősen nehéz volt megszervezni, így végül olyan emberekhez jutott el, akiket ő vagy a projektben részt vevő szervezetek már ismertek.
Peppinóval például a FiDóban találkozott. Három percet beszélgettek, Váradi lefotózta, másnap pedig már ment is hozzá újra. Oláh Norbertről viszont tudta, hogy gyerekkori álma volt az űrhajózás, úgyhogy szerzett neki egy szkafandert, majd kiküldte benne a Teleki térre. „Olyan történeteket, álmokat akartam megmutatni, amik egyébként nem látszanak” – magyarázza.
És itt válik érthetővé az is, miért nem szociofotó ez az egész, annak ellenére, hogy romákról, Józsefvárosról, identitásról és reprezentációról beszélünk – vagyis rendelkezésre állna minden alapanyag ahhoz, hogy a végeredmény roppant komoly legyen. Váradi azonban éppen attól próbál eltávolodni, ahogyan a romákat a magyar fotográfia hosszú időn át ábrázolta. „A tipikus gádzsó fotós lefotózza, hogy cigány férfi az utcán, cigány kisgyerek valahol.
De szálljunk már le a magasról, menjünk oda, van nekik nevük, van történetük.
És igazából csak ennyit akartam: neveket és történeteket.”
A fotós egyébként nem gondolja, hogy csak roma fotózhat romát, és valamiféle származási engedélyhez sem kötné a fényképezőgép használatát. Azt viszont igen, hogy változnia kell annak, ki mondja meg, milyennek látjuk a képeken a romákat.
„Az ábrázolás mikéntjét kell, azt gondolom, visszaigényelnünk valahol a fehérektől.
Adjátok vissza nekünk a jogot, hogy úgy láthassuk magunkat, ahogy szeretnénk.”
Ez elsőre akár harcias manifesztumnak is hangozhat, Váradi képei azonban szerencsére megint csak nem azok. Inkább arról szólnak, hogy a lefényképezett ember ne pusztán tárgya legyen valaki más társadalmi mondanivalójának. A fotós és az alany kitalálják, mit akarnak megmutatni, aztán ehhez szkafandert szereznek, hálóingben kimennek a körútra, kukászsákot húznak a gyerekekre, vagy bármi mást csinálnak, amit az adott történet megkíván. Ettől a képek nem kevésbé valóságosak, csak a valóságot nem a lesben álló fotográfus kapja el.
Váradi számára mindez személyes ügy is, bár láthatóan nincs különösebben oda azért, ha valaki identitáscímkékből próbálja őt összerakni.
„Rohadtul nem érdekel. Én vagyok, aki vagyok, művész vagyok,
engem nem az határoz meg, hogy meleg vagyok, vagy hogy cigány vagyok, hanem a látásmódom.” Azt sem szereti különösebben, ha „meleg és roma fotográfusként” határozzák meg. „Én fotográfus vagyok elsősorban.”
Persze azt ő sem állítja, hogy mindennek semmi köze ahhoz, hogyan néz rá a világra – szerinte nyilván van, legfeljebb nem mindig tudatosan. Ahhoz pedig egészen biztosan köze van, hogyan közelít a fényképezett emberekhez. Szerinte bizonyos helyzeteket, mondatokat, gesztusokat egyszerűen
hamarabb ért meg az, aki része egy közegnek, mint az, aki teljesen kívülről érkezik.
A roma tematika ettől még nem lett könnyű terep. Váradi szerint nem különösebben „szexi” téma, a finanszírozása nehéz, az ilyen projektek pedig – különösen, ha nem az utcán elkapott pillanatokból, hanem hosszasan előkészített jelenetekből állnak – pénzbe kerülnek. A Right Here Right Now képeihez utazni kellett Angliából, szállást fizetni, helyszínt, kelléket szervezni, nyomtatni, installálni. Többször elhatározta már, hogy nem fog romákat fotózni: „aztán valahogy mindig visszakeveredek hozzájuk” – nevet.
Váradi folytatná a sorozatot, ha sikerülne hozzá pénzt találni. Nem feltétlenül azért, mert azt gondolja, hogy ezek a képek tíz vagy húsz év múlva is ugyanazt jelentik majd. Éppen ellenkezőleg: szerinte a romákról alkotott kép folyamatosan változik, és vele együtt annak is változnia kell, hogyan fényképezik őket. Abban viszont reménykedik, hogy a saját munkái ennek a változásnak valamiféle viszonyítási pontjai lehetnek: „ha valaki egyszer azon gondolkodik, hogyan lehet romákat fényképezni úgy, hogy ők ne egyszerűen szereplői, hanem alakítói is legyenek a róluk készülő képnek, akkor esetleg eszébe juthatnak ezek a munkák is”.
Right here right now – Váradi Béla kiállítása
Bura Galéria, Kőfaragó u. 5., Budapest VIII. kerület, Hungary, 1081
A kiállítás november 20-ig látogatható.
Nyitva: Cs-P-Szo: 15.00-19.00-ig
Fotók: Manhertz Gergő
A sorozat a Karácsony Sándor Közalapítvány a Józsefvárosért Józsefvárosi 30+ Művészeti Alkotói Támogatás Balogh Lajos emlékére 2025 ösztöndíjának támogatásával készült.
További támogató: Uccu Roma Informális Oktatási Alapítvány
