A szociális munka sok területet érint, utcai szociális szolgálatot, gyermekvédelmet, hajléktalanellátást, idősgondozást, családgondozást, fogyatékossággal élők gondozását stb. – közös ezekben, hogy minden esetben
a szociális munkások elsődleges célja, hogy segítsenek visszaadni az emberi méltóságot az erre szoruló embereknek.
Interjúalanyaink három különböző területen dolgoznak, Farkas Irén a JSzSzGyK Gyermekjóléti Központjában esetmenedzser, tulajdonképpen családsegítői feladatokat lát el, Pádár Szilvia a JSzSzGyK LÉLEK-Programjában családgondozó, a Rosa Parks Alapítványnál pedig egy óvodai inkluzíós programban vesz részt. Végül Szögi Szabolcs a JSzSzGyK-n belül az Átmeneti Gondozás szakmai egységet koordinálja, azon belül konkrétan a Családok Átmeneti Otthonában dolgozik szakmai vezetőként.
Pénteken az önkormányzat ki is tüntette a szféra pár dolgozóját – itt látható a névsor.
Aki maga is érintett (volt)
„Azt szoktuk mondani, hogy kétféle ember marad hosszan ezen a cseppet sem könnyű szakterületen. Az egyik típus az, aki életcéljának, küldetésének, szinte hitvallásának tartja mások segítését, támogatását.” Irén így vall arról, hogy miért választotta ezt a hivatást. „A másik az, aki élete során saját maga, vagy közeli hozzátartozója is érintett volt azon problémák terén, amelyekkel ügyfeleink is küzdenek mindennapjaikban. azt hiszem, az én esetemben mindkettő szerepet játszik.
Én magam is megéltem gyermekként a szülők válását annak minden negatív hatásával, szenvedtem a magyar oktatási rendszer konformista, beskatulyázó tanáraitól, felnőttként kényszerültem saját lakásból albérletbe, neveltem egyedül, támogató háttér nélkül gyermekeket.
A kezdetek az egészségügy felé irányultak, de a ’90-es évek közepe felé az akkor virágkorát élő hajléktalanellátásba csöppentem, ahol számos sztereotípiát, előítéletet vetkőztem le, és elsősorban az ott tapasztaltaknak köszönhetem, hogy ma nem csak értem, hanem érzem is a hozzám fordulók problémáit. A hajléktalanellátás után a gyermekjóléti szolgáltatások keltették fel az érdeklődésemet, úgy tűnik, ez, az a szakterület, és ez az a kerület ami végleg rabul ejtett.”
Szilviánál egy beszélgetés hozta meg az elhatározást, bár érzett egy hajlandóságot a segítségnyújtásra, sokáig kereste önmagát, kutatta, melyik szakmában találhatja meg magát. Végül egy ismerőse mesélt neki a szociális munkáról, és akkor született meg a döntés: „Hallgattam őt, mesélte a saját történeteit, tapasztalatai, és
jött egy érzés, amire nem mondhattam nemet,
másnap jelentkeztem az Országos Rabbiképző Zsidó Egyetem felekezeti szociális munkás szakjára.” Amikor először elkezdett dolgozni a Lélek-Programban (ami a kerületben hajléktalanná vált embereket segíti otthonhoz), nagyon félt, hogy hogyan fog tudni együttműködni 8 családdal, de eltelt 8 hónap, és azt érzi, megtalálta a helyét, és bizalmat kapott a családoktól, akikkel nagy öröm együtt dolgozni, közösen gondolkodni.
Szabolcs számára korán megnyílt a humán pálya, Tokajba járt Pedagógiai Szakközépiskolába, aztán onnan egyenes út vezetett Hajdúböszörménybe a szociálpedagógia szakra. „Már nagyon fiatalon képes voltam értő figyelemmel fordulni a kortársak felé, akik ezért szívesen megosztották velem ügyes-bajos dolgaikat és kértek tanácsot. Ahogy egyik barátom fogalmazott még a főiskola előtti nyáron, »… ez a szociálpedagógia valahogy passzol hozzád, ez te vagy…« – meséli.
„Nincs varázspálcám”
„A legszörnyűbb számomra, ha egy gyermeket el kell szakítani a családjától,
azoktól, akik szeretik, akikhez kötődik, de vagy önhibájukon kívül, vagy képességeik, anyagi helyzetük korlátozottsága miatt nem tudják ellátni szülői feladataikat” – meséli Irén. Számára nagyon nehéz döntés azt kimondani, hogy nincs tovább, fel kell adnia, nem tud segíteni. Ezeket az eseteket kissé személyes kudarcként éli meg, holott tudja, hogy nincs varázspálcája, sem pénzt, sem tartós lakhatást nem tud nekik adni, képességei sincsenek mentális betegségeket gyógyítani, de ezek az emberek tőle várják a csodát, és
gyakran úgy gondolják, hogy egy szociális munkás „hatalommal” bír, „szava van”,
és el sem hiszik, milyen kis csavarok ők a gépezetben.
Szilviának a szociális munka nyitottságot jelent, szabad gondolkodást, a tudatos és tervezett változás a holisztikus megközelítését együttesen. „Ez egy olyan hivatás, amit szív nélkül nem lehet jól csinálni. Szeretem, hogy használhatom az intuitív megközelítést, és valós cselekedetekben történik a segítség. Engem minden egyes napon feltölt ez az érzés. A legfontosabb eszköz az őszinteség, és egyben a néha a legnehezebb is.” – állítja.
Szabolcsnak 20 év után is a legnagyobb kihívás talán a folytonos és szüntelen problémaáradat kezelése. „Ha mások nehézségein próbálsz segíteni az sokat kivesz az emberből,
folyamatosan adunk magunkból,
márpedig aki elhivatottan dolgozik ezen a pályán, annak másképp ez nem megy. A legtöbb munkahelyen általában négy-öt óra körül végeznek az emberek hazamennek, pihennek,
nálunk nincs megállás, nincs hétvége, nincs ünnepnap.
Kis túlzással itt élünk együtt az otthonban. Nem egy jól pozicionált szakma a miénk, nincs nagy társadalmi vagy anyagi megbecsültsége, de azt gondolom ez egy fontos hozzáadott érték a társadalmunk építéshez, fenntartásához. Még ha nehezen és lassan is haladunk az eredmények tekintetében, hiszem, hogy nem hiába tesszük a dolgunkat!” – vallja.
Általában úgy látja, kevés pozitív dologgal, jó hírrel, kellemes eseménnyel találkoznak a munkájuk során, hamar ki lehet égni ebben. Nem sok olyan sikerélmény van ami segít feltöltődni, amiből meríteni, táplálkozni, erőt, lendületet lehet nyerni és ez egy idő után nyilván kimeríti az embert – mondja, majd hozzáteszi, hogy a
nyugati országokban jó gyakorlat a szociális munkások számára a rekreációs szabadság, ami több hónap, vagy akár egy év is lehet,
ez idő alatt egész más dolgokkal foglalkoznak az ottani kollégák. „Valamiből meríteni kell, hiszen így előbb utóbb elfogyunk, kiégünk, belefásulunk. Nekem ez a táplálék a munkám mellett a zene, két zenekarban is dobolok, hosszú évtizedes barátságok ezek – én a családom és a hit mellett többek között ebből kapok kreatív energiát a mindennapokhoz” – meséli Szabolcs.
Az ilyen pillanatokért megéri
Szabolcs szerint ebben a munkakörben minden eredménynek, minden apró előrelépésnek, pici sikernek örülni kell. Ha meg tudják előzni azt, hogy egy gyermek állami gondoskodásba kerüljön, ha megélik, hogy egy gondozott család a támogatásukkal nyer egy önkormányzati lakáspályázaton, ha valakit hozzásegítenek egy szemüveghez, hogy rendesen lásson, ezek már hatalmas sikerek, hiszen hozzájárultak ahhoz, hogy valakinek jobb irányba forduljon az élete.
„A Nagyvárad téri aluljáróban sétáltam, és az egykor állandóan kócos,
ötgyermekes nagyon fiatal roma lányt nem ismertem fel egy szépen öltözött, ápolt fiatal nőben”
– emlékszik vissza Irén azokra a pillanatokra, amikor rátör a felismerés: az ilyen pillanatok miatt éri meg a pályán maradni.
Bár naponta ütközik bürokrácia, hivatali, társadalmi vagy épp a saját képességei falaiba, amikor egykori ügyfelei örömmel köszönnek rá az utcán, vagy olyan szülők fordulnak hozzá segítségért bizalommal, akik gyerekként maguk is a gyermekjólétinél voltak ügyfelek.
„Egy kedves, megérintő élmény volt számomra, amikor egy családos szállón, két kisgyerekkel férőhelyért jelentkező fiatal nő köszönt rám. Látva zavaromat, megkérdezte, hogy emlékszem-e rá. Miután képtelen voltam azonosítani, elmondta, hogy nyolcéves korában a Diószegi utcában laktak, és az én ügyfeleim voltak testvérével együtt, nagyon örül, hogy találkoztunk, mert szeretné megköszönni, hogy nem kerültek intézetbe, a szüleikkel nőhettek fel” – meséli.
„Ha kiemeljük, két életet teszünk tönkre”
Semmi sem szemlélteti jobban a szociális munka nélkülözhetetlen szükségét, mint az alábbi történet, amit szintén Irén mesélt el:
Sok évvel ez előtt, egy skizofréniában szenvedő egyedülálló anya és két gyermeke volt az ügyfele. Az anyuka dolgozott, szerencsére állapota nem volt olyan súlyos, hogy ezt lehetetlenné tegye, és betegségtudatának köszönhetően 3 havonta jelentkezett gyógyszerbeállításra. Mindent megtett azért, hogy gyermekeit nevelni tudja. Évekig álltak védelembe vétel alatt a gyerekek, és a gyámügyes kolléganővel együtt azon dolgoztak, hogy a gyereket a családban tarthassuk. Kiemelés helyett segítő szakemberekkel bástyázták körül a családot. Bár végül a nagyobbik gyermeket az apai nagyszülő háztartásába helyezték, de kisebb az anyával nőtt fel, akivel nagyon szoros szerető kapcsolatban éltek. „Ma is össze-összefutok hol az anyával, hol az egykori gyermekkel, akik a mai napig mondhatni szeretettel beszélnek rólam és a gyámügyes kolléganőről is. Azóta persze felnőtt fiatalember, és egy ismert szállodalánc alkalmazottja.
Ha ezt a gyereket anno kiemeljük, két életet teszünk tönkre.
A gyermek nagy valószínűséggel elveszett volna a szakellátás sűrűjében, míg a magára maradt anya alól kicsúszott volna a talaj, hiszen az egyetlen célt veszítette volna el, hogy saját szavait idézzem: amiért még érdemes élni.”
„Legalább észrevehetnék, hogy létezünk”
Arról is kérdeztük interjúalanyainkat, hogy mit várnának a kormánytól, fővárostól, kerülettől a munkájuk segítésére akár hozzáállásban, akár anyagi dolgok tekintetében.
Irén elsősorban megbecsülést szeretne, azt, hogy ne legyenek láthatatlanok: „Mondhatnám, hogy a szociális és gyermekvédelmi szféra tisztességesebb, a munkánkat elismerő bérezést kérném, de én már azzal is megelégednék, ha legalább észrevennék, hogy létezünk, hogy munkánk szükséges, és tesszük a dolgunkat. Rendkívül bántónak éreztem, hogy az elmúlt két éves pandémia alatt elismerték és megköszönték a járványveszély alatti munkáját az egészségügytől kezdve a pedagógusokon át még a bolti eladóknak is, de néhány önkormányzattól eltekintve,
egyetlen szót sem ejtettek a szociális és gyermekvédelmi szféra dolgozóiról.
Holott a szociális otthonokban, a házi gondozásban dolgozók ott voltak a frontvonalban, betegeket ápoltak, karanténban lévőknek vittek élelmiszercsomagot, bevásároltak, gyógyszereket váltottak ki, csomagot osztottak, és a gyermekes családok sem maradhatnak ellátás nélkül, a gyermekvédelmi intézmények tették, amit tenniük kellett továbbra is, figyelmen kívül hagyva a megbetegedés veszélyét. Valamiért mi mindig láthatatlanok maradunk.”
A Józsefvárosi Önkormányzat a járvány alatt többször is megköszönte a szociális hálózat áldozatos munkáját, tavaly év végén pedig pénzjutalomban is részesítették a szociális dolgozókat.
Szilvia jobb összedolgozást remél, ezáltal több lehetőséget lehetne nyitni azoknak az embereknek, akik krízishelyzetben élnek vagy csak jobb életre vágynak.
Szabolcs és Irén is kiemelte a lakhatás megmentését, mindkettőjük szerint szociális bérlakás programra lenne szükség és még több önkormányzati bérlemény pályáztatására.
„Azok a családok, akikkel mi dolgozunk, a mai ingatlanárak mellett sosem lesznek képesek lakást, pláne házat vásárolni,
a mostani piaci albérletárak mellett kevesen képesek huzamosabb időn keresztül lakást bérelni, a nálunk eltöltött hónapok alatt nehezen összespórolt néhány százezer forint pedig nagyon hamar elfogy” – véli Szabolcs, majd hozzáteszi, nagyon fontos lenne még, hogy az átmeneti gondozás következő lépcsője felépüljön, mert sok esetben csak forognak a gondozott családok az ellátórendszerben, és ez nem jó senkinek sem, elsősorban nekik.
„Mondhatnánk, hogy kérünk pénzt-paripát-fegyvert, hogy hatékonyabban azonnali segítségnyújtással végezzük a munkánkat, de tudjuk, hogy mindez évtizedek óta lehetetlen kérés.
Mi a kis változásoknak is örülünk”
– zárja szavait Irén.
Nyitókép: Huszár Boglárka
