A tornaterembe vezető lépcsőn sorakoztunk – szokás szerint a két ötödik osztály együtt, valamikor 1969-ben –, Győző bácsi pedig ruganyos léptekkel járt fel-alá a lépcsőn a sort igazgatva. „Legyetek együgyűek, én is az vagyok: egy-ügyű” – mondta. Nem is mondott többet, ez éppen elég volt életre szóló tanításnak egy szétszórt figyelmű 11 éves gyerek számára. Győző bácsi nagyszerűen értett a gyerekek nyelvén, és nem akart mást, csak kihozni belőlünk a legjobbat. Nem vette el annak a kedvét sem, aki nem tudott átugrani a lovon vagy felmászni a rúdon, míg sokan komoly sportolóvá váltak a tanítványai közül. Amikor kutatni kezdtem Győző bácsi után, megkerestem a sorban velem együtt bohóckodó osztálytársaimat. Feri így emlékezett: „Győző bá kézen állt egy karfás széken, nagy bravúr volt, mert már 60 éves lehetett.” Sanyi azt mondta, „Győző bácsi volt az udvaron kialakított jégpálya atyamestere”. „Igen, emlékszem, ahogy az öltözőben kurblizom a korcsolyát” – tette hozzá Miki. Egyesek szerint tornász volt, mások szerint katona. Szerintem meg Weisz volt a neve, és sokáig nyomát sem találtam emiatt.
Nyomozás Győző bácsi után
A Magyar Nemzet egyik 1976-os számában bukkantam rá először a nevére: „A családnevét kevesen ismerik. Győző bácsi ötvenkilenc éves, ősz hajú pedagógus. Tulajdonképpen nem fontos sem az életkora, sem a hajának színe. Csak egyetlen dolog számit, mégpedig az, hogy pedagógus.” Weitz Győző 1916. július 20-án született a németajkú felvidéki Kovácspalotán (ma Tužina, Szlovákia), áll a Budapesti Tanítóképző 1932-es évkönyvében. A tanítóképzőbe járt testnevelés szakra, és egy évvel később dicséretben részesült, mert a tornászvilágbajnokság záróünnepélyén és az intézeti tornaünnepélyen társaival „a tornagyakorlatokat s ezekkel kapcsolatban a szertorna és atlétika különböző ágait nagy kedvvel és szeretettel végezték”. Nyomát legközelebb már gyakorló tanárként a Pesti Hírlapban találtam meg 1944-ben: „Tihanyi Erzsébet és Weitz Győző szfőv. testnevelő szaktan f. hó 6-án d.u. fél 7 órakor tartják esküvőjüket a belvárosi Ferencesek templomában.” Az V. kerületi Berzsenyi gimnáziumban volt tornatanár egészen 1956-ig. A Képes Sport 1956 nyarán még berzsenyis tanárként idézi, ahogy tanítványaihoz szól: „Édes gyermekeim, nagyon aranyosak voltatok!” Hogy mi lett vele a forradalom alatt, nem tudni, de 1957-től már mint a Fazekas Mihály Gyakorló Általános Iskola és Gimnázium vezető tanárát említik. A Fazekas híres volt arról, hogy nem nézték, ki milyen származású, pártállású, vallású – a régi és az új rendszer legjobb tanárait gyűjtötték egybe. Józsefvárosi évtizedei alatt azonban nemcsak az iskolában tanított, hanem az OKISZ-KIOSZ (kisipari szövetkezetek és kisiparosok szövetsége) Spartacus sportegyesületében is tartott gyermektorna-tanfolyamokat a Szentkirályi utcában, ahol szintén sok száz óvodáskorú gyerekkel foglalkozott. Sokan ezért inkább ebből a körből emlékezhetnek rá.
A tanítónak szeretnie kell az embert
Weitz Győző pedagógiai felfogása Karácsony Sándoréhoz, a XX. század legjelentősebb magyar pedagógus-filozófusához állhatott legközelebb, akinek neve akkoriban nyilvánosan tabu volt, de könyvei minden értelmiségi polcán megtalálhatók voltak. „A pedagógusnak őszintén, minden megjátszás nélkül szeretnie kell az embereket. A pici gyerekeket éppúgy, mint a felnőtteket. Alkalmazkodni kell tudni minden életkorhoz” – nyilatkozta Győző bácsi 1976-ban a Nemzeti Sportnak. „A gyerek önálló egyéniség, jó és rossz tulajdonságokkal; nem is így mondanám, hanem sok értékes tulajdonsággal és még kialakulatlan formákkal, amelyek a közösségi élethez szükségesek. Ezeknek az elrendezése a nevelő feladata. Szinte már kétéves korban mindenkinél kifejlődik egy kis igazságszeretet. Főként ezért nem szabad az egyiket a másik elé helyezni. Egyforma mértékkel kell mérni!”
Fotó: Arcanum Digitális Tudománytár
A cikk utóélete:
