Mi a családi háttered, hogyan indult a szakmai pályafutásod?

Az egészségügyben dolgozó értelmiségi családból származom, nálunk a bölcsészettudományoknak nem volt hagyománya. Az egyetemi tanulmányaim – a Pázmány Péter Katolikus Egyetem szociológia szakos hallgatója voltam, majd történettudományi tanulmányokat folytattam – alapján sok lehetőséget tartogatott a pálya, érdeklődési területem alapvetően a huszadik századi történelem volt.

Tanulmányaim alatt akadt egy kis bökkenő. Az évfolyamom is abba az időszakba esett bele, amikor a többszakos rendszert eltörölték, és az állam csak egyetlen szak finanszírozását vállalta magára. A plusz szakjaimmal keletkezett tandíjkötelezettség miatt munka után néztem, és úgy alakult, hogy az építőiparban helyezkedtem el. Asztalosműhelyben, lakásfelújító cégnél, zöldségesnél dolgoztam heti két-három napot az egyetem mellett.

Sittezésben, bontásokban vettem részt, s ottani kollégáim zömmel roma származású volt, és egy idő után azon kaptam magam, hogy egyre jobban érdekel a magyarországi romák helyzete, ennek kutatásában sok értéket láttam. A kollégáknak kifejezetten tetszett, hogy egy társadalomtudományokkal foglalkozó valakinek nem esik ki a kezéből a kalapács, köze van az élethez. Rögtön elfogadtak, könnyű volt velük hangot találnom, jó embereket ismerhettem meg.

A későbbiekben a pécsi romológián, majd a Corvinus Egyetem esélyegyenlőségi és kisebbségvédelmi igazgatás szakirányú továbbképzési szakán és az ELTE Kisebbségpolitika MA, valamint Szociológia Doktori Iskolájában végeztem a tanulmányaim.

A sok-sok szak segítette egymást, támogatta egyik a másikat a kutatásaidban?

Nem hiszek a különböző tudományágak lehatárolásában. Alapvetően az egészet egy nagy témaként kezeltem. Nagyon meghatározó volt Pécsett a romológián Bókay Antal Bevezetés az irodalomtudományba című kurzusa és tankönyve, ami tökéletesen az én szemléletmódom támasztotta alá, egészítette ki. Ott állt bennem össze ez a sok szak, és az ott szerzett ismeretanyag számomra a mai napig meghatározó.

Mária Terézia óta rendeletek szabályozták a cigányok életét, jogait. A Magyarország területén élő többi kisebbségre nem szabtak ki rendeleteket?

Tény, hogy más kisebbségekre is hoztak szabályokat. A szocializmusban rengeteg törvény született arról, hogy a különböző nemzetiségeknek milyen jogaik, szervezeteik lehetnek. A romák történetével foglalkozó kutatók némelyike, és úgy általában a roma mozgalom helyenként félreérti, hogy az aktuális hatalom nem szánt kiemelt szerepet az úgynevezett „cigánykérdésnek”, az állam gépezetében apró porszem volt ez a kérdés. Ötven vagy hetven éve, a szocialista korszak vagy a Horthy-korszak nem a „cigánykérdésről” szólt, nem az volt a kiemelt ügy, hogy mi történik egy cigánytelepen. Utólag van így keretezve.

Talán átcsúszik abba a tévedésbe a cigányság, hogy sok negatív és pozitív eseményt egyedül magának tulajdonít, s nem szándékosan, nem direkten, de az érzelmei diktálta jóindulatból némi történelemhamisítást hajtva végre?

Ez meglehetősen sokrétű probléma. Vegyük például a Cs-lakásokat, amelyeket nem csupán a romák részére találtak ki, de miután eltelt pár évtized, néhány kutató egybehangzó állítása szerint a romák vettek részt benne. Itt van most a falusi csok, amelyet szintén nem csak romák vesznek fel, noha a pályázók közt sokan akadnak romák, és majd tíz év múlva azt mondják, hogy a falusi csok a romáknak volt meghirdetve és felgyorsította a gettósodás folyamatát. A múlt, a történelem nem csak egy fikció. Sokféle valóság van, de a támpontokat, tényeket meg kell találnunk.

Hogyan találtál rá a cigányzenészek topikra, milyen indíttatásból kezdtél el behatóbban foglalkozni velük?

Az egyetem első évei alatt, mint említettem, én a szocialista korszakot kutattam. Akkortájt, 2015-ben jelent meg az első forráskiadványom, amely Kádár János idézetével indul, miszerint a cigányok nem tekinthetők nemzetiségnek.

A Kádár-rendszerben tagadták a cigányság nemzetiségi mivoltát, ellenben külön etnikai kategóriaként kezelték, külön statisztikákat vezettek, nagyon sokszor rendeleti szinten. A kötet bevezető tanulmányát elküldtem egy nemzetközi pályázatra, a Gypsy Lore Society részére, megnyertem, az anyag megjelent a Romani Studies című folyóiratban, majd a szervezet azzal keresett meg, dolgoznék-e velük a Roma Interbellum projektben, amely a roma önszerveződés kezdeteit kutatta a huszadik század első felében.

Gondban is voltam, hogy mi férhet bele, mi nem, és ekkor bukkantam rá váratlanul a cigányzenészekre, majd belefutottam a magyar cigányzenészek országos egyesületének egy-két levéltári anyagába is. Elindult egy mélyfúrás, sajtóanyagok feltárása, kutatása, ezekből kiderült, hogy három cigányzenész szervezet létezett Magyarországon. Egy budapesti és két országos, ami többezres tagságot jelentett. Érdekesség, hogy ezeket a Belügyminisztérium hagyta jóvá, támogatta a Horthy-korszakban. Előkerültek a közlönyeik, az ülések jegyzőkönyvei, és mindebből kirajzolódott, hogy voltak nagyon komolyan vehető mozgalmár személyek is, például Bura Károly – aki megalapította a Bihari zeneiskolát, beléptette a cigányszervezetet a Magyar Revíziós Ligába, a cigányzenészek jogai védelmében sztrájkot szervezett, stb. –, és ezek történetéből, tevékenységéből kismonográfiát írtam.

Nekem a zenéhez sok közöm nincs, úgy közelítettem a témához, mint egy etnikai alapokon szerveződő foglalkozási csoporthoz.

Pár hete jelent meg szerkesztésedben A cigányzene és a zenész cigány alakváltozásai című kötet. Milyen szövegek, és mi alapján kerültek be a könyvbe?

Feltűnt, hogy átfogó tanulmánykötet nem jelent meg a témáról. Célirányosan kértem fel a szerzőket. Volt a fejemben egy kép, hogy mit kellene visszaadnunk, egy elképzelés, hogy a kezdetektől nagyjából a XX. század végéig legyen íve ennek. Kezdünk az eposzokkal, Liszt Ferenccel, identitáskereséssel, én például a cigány önszerveződésről írtam egy tanulmányt.

Gondoljunk bele, a roma szervezetek az 1880-as évektől nyugdíjról, munkanélküli és betegsegélyezésről gondolkodtak. A kötetből kitűnik, hogyan jelenik meg a klasszikus magyar irodalomban, a népmesében a cigányság, az egyik tanulmány a cigányzene élclapokban való megjelenését vizsgálja.

Ez egy nagyon aktív szerkesztői munka volt, szívvel-lélekkel beletettem magam, s minden tanulmánynál beleszóltam a témaválasztásba, a képválogatásba is. Színes, mozaikos könyv született. Történetiségében van egy íve, és pont azt a sokféleséget mutatja meg, hogy hány és hány színtéren jelent meg a cigányság kulturális öröksége.

Tagadhatatlanul saját könyvként tekintesz a kiadványra.

Igen, nagyon élveztem vele a munkát. Abban bízom, hogy a könyvvel kitölthettem egy űrt. Hiszem, hogy a magyarországi romák és nem romák történelme nem választható külön, alakították egymás életét, nem külön szigetként éltek egymás mellett.

Egyes hangok ezt kétségbe vonják, hogy ehhez vagy ahhoz a cigányságnak nincs köze. Egyik példám a pesti árvíz, amire joggal mondható, hogy a magyar történelem része. De nézzük csak, a Mátra tetején élő magyar embernek mi köze volt a pesti árvízhez?

Abban látom a problémát, hogy van egy közös történelem, de ha valaki nem akar közös múltat, az hogy akarhat közös jelent vagy jövőt? Meggyőződésem, ha azt keressük, hogy mi a különbség, mindent, csak éppenséggel nem egymás megértését segítjük elő.

Véleményed szerint a cigányság meríthetne erőt a történelméből, történeteiből, a cigányzenészek helytállásából?

Mindenképp meríthetne, ez kiapadhatatlan erőforrás. Fogadják, fogadjuk el, hogy a 70-es évek előtt is voltak pozitív események és személyek, a köztudatba fontos volna beépülnie a cigány önszerveződést előmozdító szervezeteknek, személyeknek.

A saját folyóirat, a saját iskola létrehozása mind-mind pozitív üzenetet hordoz magában, van mit felmutatnia a cigányságnak azokból az időkből. Nemcsak az üldöztetés lehet az identitás része, de rendkívül fontos a pozitív példák, kezdeményezések szem előtt tartása. Ne a különállást keressük. A cigányzenész folyóiratokban nagyon sok nem roma vállalt szerepet. A Bihari zeneiskolában oktató tanárok többsége nem volt roma. Még egyszer hangsúlyozom: sokkal több a kapcsolódás az életben, mint azt elsőre gondolnánk.

Fotók: Karancsi-Albert Rudolf