Csak kiflit akartam venni meg kakaós csigát, arra nem számíthattam, hogy a pékségben dermedt csönd fogad. Olyan dermedt, hogy az már meglepő. A hátsó polcoknál egy férfi azért nevetgélt, az üveges szekrények előtt viszont Leni állt. Lenit itt névről legalább mindenki ismeri, általában a magas sarkújában jelenik meg (nem tű-, hanem kubai sarok!), simulós farmerben, egy vizsla kíséri, a színe passzol Leni kabátjához, diós csavartat vásárolnak, meg paprikakrémet, ha előttem állnak.
Csakhogy most Leni kék ballonban, vizsla nélkül magyarázott Edinának, az eladónak a pultban, de nemcsak neki, hanem a körülötte álló, megszeppent, szürke kabátos néninek és egy húszas fiatal lánynak tette fel a költői kérdését, végül meg nekem is, hogy így betoppantam. „Ez normális?, de tényleg, normális?”, és beletúrt a hosszú, göndör hajába, rázta a fejét, mint akit most szembesítettek valami érthetetlennel, és bizonyos okok miatt, amelyek számomra nem voltak világosak. Senki sem bökte meg a vállát, hogy „Leni, haladhatnál már, kifizetném a zsömléket a kezemben meg berendelnék egy lattét”.
„Tizennyolcezerbe került a kasmír pulcsim, erre, bazdmeg, letépi rólam. Mondom neki, megőrültél? Ez kasmír! Ez drága! Erre tovább tépi. A közepén. Elment az esze!”, Edina a pultban halkan röhögni kezdett, matatott a kávéval, mi megkövülten álltunk. Leni nem bírta abbahagyni. „Szerintetek kifizeti? Hát, tuti, nem! Az a sóher, basszus.” Lisztiről beszélt minden valószínűség szerint, a pasijáról, akinek a karján indák csavarodnak egymásba, a tarkóján egy kínai jel látható, a sál alól is kitűnik, általában pogácsát vásárol, alkalmanként duplapresszót.
A téren szokott edzeni, eléggé megvan a fekvőtámasza, a plenk is, nyáron láttam, a hátán furcsán folytatódnak az indák. Mindig a játszótértől legtávolabbi ponton erősít, de a gyerekek így is szeretik meglesni a mintákat a testén. „Most kirúgjam ezt az állatot, vagy mi? Te hagynád? Hagynád, hogy ezt csinálja?”, fordult most már Edinához, mi hárman pedig tanácstalanul néztünk magunk elé. Végül a szürke kabátos, ősz hajú asszonyság elkezdte zörgetni a papírzacskóját és megtölteni bagettel, óvatosan elfordult és úgy tett, mintha semmi furcsa nem történt volna, a fiatal lány meg a telefonját nyomkodta az első döbbenet után a sorára várva, én meg igazából tudtam, hogy hagynám. A Max Marámat is hagynám, egy van, szürke miniruha, nagyon drága volt annak idején, meg az összes fast fashiont, kit érdekel, mindet hagynám, ha Róbert egyszer fogná magát, a nyakamra tenné a kezét, aztán egy picit lejjebb is. Vagy hát, talán Liszti, de ezt csak úgy mondom.
Edina a kukába csapta a kávézaccot, „jól van, Leni, már mindenki tudja, reméljük, jó volt”. Leni arca megrándult, „az egy állat, tudod, hogy egy állat”, és felsóhajtott. Automatikusan a sós kiflik felé indultam, mert korábban is sejtettem, hogy Liszti „egy állat”.
Azonnal eszembe jutott persze, hogy Róbert nemrég megjegyezte, egy picit túlsúlyos vagyok. Nem annyira, véleménye szerint, de azért látszik. Aznap megint megnéztem magam a tükörben, és persze tudtam, hogy igaza van. A csípőm mindig is túl erős volt, meg a combom, a melleim ahhoz képest cseresznyék. Bár a BMI-indexem rendben van, kiszámoltam, a megjelenésem nem elég esztétikus. Róbert szerint, de szerintem sem. Ez van.
Közben Leni a bőr kézitáskájába csúsztatta a diós csavartjait a papírzacskóban, és elemelte a habos cappuccinóját. Szép napot nektek, mondta hidegen, amikor kivonult, mintha ránk is meg kellene sértődnie, mert nem hagytuk egyben a kasmír felsőjét. Edina a plafonra emelte a tekintetét, majd megint vihogott, és ahogy kikísértük Lenit a tekintetünkkel, hiszen ezt nem tudtuk megállni, az üvegajtó előtt Lisztit pillantottuk meg, mellette a vizslát.
Nemrég érkezhettek, türelmesen vártak Lenire a hidegben. „Faszfej”, sziszegte Leni még a nyitott ajtónál, majd becsukta maga mögött, és még valamit mondott Lisztinek, amit nem hallottunk. Elindultak a tér felé, a kutya követte őket, Leni folyamatosan magyarázott, Liszti mellette haladt nyugodt, közömbös léptekkel. Mielőtt visszafordultam, még láttam, hogy Liszti megérinti Leni haját, aztán visszaveszi a kezét.
Hirtelen megkívántam egy kakaós csigát meg egy csokis-vaníliás csavartat. A csigák cukrosan sorakoztak a kiflis polc mellett, kis híján leemeltem kettőt, de ekkor rájöttem, hogy ez nem visz jó útra sosem. Inkább nem veszek magamnak kiflit sem, tele van szénhidráttal úgyis, csipegetek reggelire almát. A kifli jó lesz Róbertnek, neki nem árt annyira.
Azóta is vigyázok rendesen. Róbert tegnap vacsora után a vállamra tette a kezét, és azt mondta, „ügyesen főzöl, kis pocok”. Úgy éreztem, elkezdődött a változás.
Lenit titokban figyelem, amennyire tudom. Nem láttam rajta új kasmír felsőt, viszont a vizslát mostanában ő hozza. Nagyon szeretném tudni, hogy ez mit jelent.
