Nemrég a Budapest Parkban tartottál közel telt házas nagykoncertet, hogy érzed magad utána, úgy sikerült minden, ahogy tervezted? 

Sokkal jobban sikerült, mint terveztem, ennek az volt a kulcsa, hogy bár a koncertre betegen érkeztem és vihar is volt a hangpróba alatt, nem hagytam eluralkodni a pánikot. Ennek köszönhetően végig nyugodt kontroll alatt tudtam tartani a teljesítményem, és sikerült vezetnem a közönséget a kitalált narratíva mentén.

Ennyire féltél tőle?

Az izgalomnak már a halálfélelemhez közelítő szintje volt bennem, amiatt, hogy fizikailag nem voltam jó állapotban, de egy ekkora koncertet nem mondasz le egy láz miatt.  Ha bármi miatt meg kell szakítani a műsort, akkor ezt a kudarcot közösen kell megélnem a közönségemmel, és nem segít, ha ezt a negatív végkimenetelt a jelenbe hozom. 

Milyen volt a koncert lelki megélése? A fél ország erről beszél azóta, olyanokat mondanak, akik ott voltak, hogy soha nem látott pillanat történt a magyar zenében. (Különlegessége volt többek között, hogy a színpad szélén ismert zenészek a legnagyobb természetességgel főztek vacsorát bográcsban.)

Ez egy társadalmi pillanat volt, nem tudom pontosan megmagyarázni, hogyan történt, de

A koncert egy ponton túl önműködő lett, nagyon hálás vagyok ezekért a pillanatokért.

Az minek köszönhető, hogy az egészséged így leromlott?

Az elmúlt két-három éves útnak, ami alatt az egészségem mindig sokadlagos volt, eddig félreraktam ezt a projektet, de most szeretném a helyére tenni Schwarcz Ádám hétköznapjait is. Visszaköltöztem Józsefvárosba, nagyon szeretem ezt a lakást és a környéket is, úgy érzem itt minden adott számomra.

Kifejezetten kérted, hogy itt találkozzunk, a Csigában, ennyire szereted ezt a helyet, környéket?

Személyes szál, hogy nagyon közel van a Bérkocsis 16-hoz, ahol felnőttem. A Kőbányai úton van most a hajléktalanszálló, mi abban a tömbben kezdtük a pályafutásunkat, annyi erdélyi lakott ott, hogy apám el is nevezte Kis-Romániának. Onnan költöztünk a Bérkocsisba, végül az Orczyra. A mai napig, ha erre járok, nem szállok járműre, hanem sétálok, a számaim jelentős részét ezeken az utcákon írtam. 

Ez egy pozitív, nosztalgikus kötődés, vagy vannak azért rossz emlékek?

Kell, hogy ennyi idős legyen az ember, de  most már csak szeretettel tudok gondolni rá. Hatványozottan tapasztalható volt és még most is látható itt valami olyan szintű nyomor és pszeudovalóság, ami sok túlélési mechanizmust alakított ki bennem, lehet már nincs is rájuk szükség. Az egyik első Rákóczi téri focizásomra kihoztam saját labdát, én hétéves voltam, egy hatéves gyerek elővette a kését. Teljesen újszerű volt nekem, azon gondolkodtam, hogy most akkor csak nyújtsam át és viszlát? Nem értettem az elején, hogy így is mehetnek dolgok, máig érzem annak a pillanatnak a stresszét. 

Szerinted milyen irányba halad most a kerület? Közbiztonságilag, köztisztaságilag, dzsentrifikáció szempontjából?

Hát nézd, nem volt metró, nem volt ez a rész felújítva, az tök jó, hogy lehet itt ülni a sétálóutcán, vannak ilyen helyek, mint ez. De sok rész most is rossz állapotban van, igazából a különbségek lettek nagyobbak a kerület negyedei közt.

A Rákóczi tér, Mikszáth környéke szuper, jó értelemben pezseg az élet, főleg nyáron. Valójában kár illúziókba kergetnünk magunkat, sok olyan lakó van itt, aki semmilyen szabályt, együttélési normát nem követ. Amikor felmerül a Nyolc, a rajongásom miatt nehéz objektívnak maradnom.

Amikor február környékén felmerült, hogy interjút készítsünk veled, alig ismerték a neved a szerkesztőségünkben, most pedig a fél ország rólad beszél. Te hogy élted meg ezt az időszakot, volt benne átmenet, vagy tényleg egyik pillanatról a másikra történt a váltás az ismertségedben?

Az első lemezem megjelenése előtt csak két-három számom volt, amiről az emberek eldönthették tetszik-e vagy sem, ügyes-e a gyerek, az album viszont már konstruált egy univerzumot, egy teret, és a történetein keresztül mélyebb kapcsolat tudott kialakulni. A második albumom aztán berendezte ezt a teret tárgyakkal, bútorokkal, majd a Budapest Parkos fellépés hús-vérré tette ezt a fikciót.

Tehát te számítottál erre a mértékű sikerre, tervezted, láttad előre?

Azon gondolkoztam csak, hogy lesz-e elég ember, aki ezzel tud rezegni, érti, érzi, nem vagyok-e teljesen megőrülve. Úgy láttam, van rá esély, hogy ez sokaknál betalál, mivel jó ideje nem találkoztam szövegileg strukturált, aktuális, a hétköznapjainkban releváns és adott esetben kísérletező, magyar nyelvű hiphopzenével. Ezt akartam megcsinálni.

Mondtad egyszer, hogy paradigmaváltást szeretnél hozni a rapzenébe…

Mikor mondtam?

Sajó Dávidnak egy interjúban.

(nevet) Már Sajó is csak hivatkozott erre, ő úgy emlékszik, hogy egy buliban mondtam neki.

Életed végéig ezért fognak elővenni. De azért áruld el, hozol vagy sem?

Igazából nagyot akartam vállalni, hogy ha ez tényleg sikerül, akkor azt mondhassam a Sajónak, hogy tesó, emlékszel, mit mondtam a teraszon? 

A tavalyi albumodra azt mondtad, hogy még nagyképűség lenne paradigmaváltónak nevezni, a mostaniról mit gondolsz?

Kérdés, hogy a paradigmát hogyan definiáljuk, de ha le tudjuk butítani a kérdést és úgy tesszük fel, hogy „el tudtam-e rugaszkodni a hallgatói- és zeneipari elvárásoktól, ugyanakkor valid hiphoplemez-e a Playbánia?”, a válaszom igen.  

Hogyan lehet mentálisan épnek maradni, ha ez ember ennyire hirtelen lett híres, hogyan tudsz határt húzni? Úgy látom, eléggé hagyod, hogy az emberek, a rajongóid belemásszanak az életedbe.

Nagyon figyelek, hogy ne adagoljam magam túl, vettem konyhai mérleget. (nevet) Viccen kívül próbálok tudatosan élni, monitorozom a saját érzéseim, valamilyen szinten mondhatjuk, hogy meditálok, nem fojtok el magamban félelmeket, érzéseket, igyekszem folyamatosan szembenézni, megbirkózni azzal, ami történik. Persze vannak káros szokásaim, menekülési mechanizmusaim, sokszor hiába érzem, hogy napok óta egyedül kéne lennem, inkább elmegyek még egy társasággal gokartozni. Ezért fontos, hogy szeressek otthon lenni, mert akkor kevesebb a menekülő hadjárat a gondolatok elől. 

A baráti, emberi kapcsolataid mennyire alakultak át a siker hatására? Felbukkantak „kedves” régi ismerősök? 

Van egy szabályom, hogy aki régen ismert, de nem tartjuk a kapcsolatot, és most a privát Instámat akarja bekövetni, arra azt mondom, hogy a lófasznak is csak vége van valahol. A közeli barátaim megmaradtak, büszkék, támogatóak, de jelenleg nagyon szűk körnek tudok az életében napi szinten jelen lenni. 

Híres vagy arról, hogy fesztiválokon, bulikban kedves vagy az emberekkel, beszélgetsz. Nyitott tudsz maradni az új emberekre, vagy gyanakvó vagy, hogy csak a hírnévre jönnek?

Nyitott vagyok, az első pár körig mindenkit haverként kezelek, és ha tud ebben elegánsan mozogni, akkor oké, ha „állandóan leborít maga körül valamit”, az se baj, de akkor ne töltsünk együtt időt. Mivel véges a figyelmi és lelki kapacitásom, nem töröm magam, hogy új barátaim legyenek, de nyitva tartom a szemem.

Több interjúdban is elejtettél félmondatokat a spiritualitásról, a számaidban sok utalás van egyházi dolgokra, az új lemezed címe is egy keresztény jelképet forgat ki szójátékkal (Playbánia). Hogyan vagy te a vallással, egyházzal, spiritualitással?

Nem szabad összekeverni azokat, akik egy értékrendbeli kódot követnek, van egy hitbéli meggyőződésük azokkal, akik ebből pénzt csinálnak. Az a szemét helyzet, hogy ugyanaz a nyelvi környezet jellemzi mindkettőt. Amikor „hiába veszem a számra Isten nevét”, olyankor a status quo és a dogmatikusság kárára nyilatkozom.
Azt gondolom, hogy a másoknak nem ártó embert a meggyőződése miatt nem lehet megvetni. A spiritualitásban és a vallásban közös, hogy mindkettőben azt keressük miért vagyunk itt, kik vagyunk és mi lesz, ha ennek vége. Az ember tragédiája. Kell hozzá nyitottság.

Ami benned is megvan?

Valójában az alkotás keresztülvitt egy befele vezető úton, ahol sorsfordító tapasztalatokat gyűjtöttem.

Ahogy erről gondolkodsz, az összefügg azzal, ahogy a szövegeidet megalkotod? 

Az intuícióban látok egy olyan utat, amit a tudomány még nem tud leírni, de szerintem összeérnek egy ponton. Az egyik maga a meccs, a másik meg a félidőben az okoskodás a stúdióban. Vannak dolgok, amikhez a nyelv kevés, ennek ellenére próbálkozom.

És mi a helyzet a közélettel, politikával? Mondtad, hogy mész ki a tanárokért tartott tüntetésre, de a szövegeidben bár apró utalásokat találni, azért nem jelenik meg olyan erősen a rendszerkritika, mint néhány kortársadnál. 

az oktatás nagyon fontos ügy, meg még 47 nagyon fontos ügyet tudnék felsorolni, és nem csak itthon, globálisan. Ahol gyerekek ülnek, ott nem tarthatunk embereket feszültségben, létminimumon. Amíg a szülő dolgozik, a tanáré a teljes felelősség, akkor nonszensz, hogy ilyen körülmények közt kell dolgozniuk.

Ügyek és nem átfogó pártnarratíva mentén gondolkodom. Szerintem ez a normalitás hangja.
Gagyinak tartom, amikor egy színházi előadás állandó pártpolitikai kikacsintásokkal akar „mai” lenni. 

És szerinted a közönséged érti mélységeiben a szövegeidet, zenédet?

Sokszor becsülik alá a hallgatókat, ezért fontos, ami a Parkban történt, amikor megmutattuk, hogy 8 ezer ember érti és érzi a dalaimat. Olyan emberek is tudtak kapcsolódni, akikből mások nem néznek ki egy épkézláb mondatot sem, bennük is valahogyan a „helyére ment” a szöveg.

Szeretnéd ezt a távolságtartást a közügyektől hosszú távon is megőrizni?

Nem vagyok távol a közügyektől, de nem vagyok hajlandó beburkolni magam különböző körök érdekekből lengetett pártzászlóiba.

Hova lehet még eljutni innen, a Park után már csak egy lépcső van itthon, a Puskás Aréna, arra hajtasz?

Nincs ilyen tervem, sőt még félévvel ezelőtthöz képest is máshogy látom. Akkor azt mondtam volna, hogy be akarok teljesedni, mint alkotóművész, most azt mondanám, hogy

Fotók: Karancsi-Albert Rudolf