Annak a macskának a hasa is kék volt. Úgy fénylett, mint a vihar előtti nagy vizek. Félrehajtottuk a bokor ágait, és egyre többen guggoltunk körülötte. Újra és újra odaszaladt valaki. Időnként valamelyikünk előretolakodott, hogy jobban lásson. Az Adj király, katonát! már rég otthagytuk érte. Azt, mondjuk, nem is bántam. Utáltam teljes erővel belerobbanni a keményen összekulcsolt kézfejekbe. Inkább guggoltam a bokornál és borzadtam. A hasamban forogni kezdett az egy gombóc citrom. Amikor délutánonként, a napközi elején lejövünk a ligetbe, Sarolta néni először fagyizni visz minket. Két forintot szoktak rá adni a szüleim. A kis fagyizó mindennap nyitva, de azért nagyon kell drukkolni, hogy Viola néni ne csak citromfagyit csináljon. Sarolta néni most arrébb beszélget egy piros padon, a szovjet emlékmű betonoszlopa eltakar minket. Nem tudom, hagyná-e, hogy ezt a macskát bámuljuk. Kandúr lehetett, mert óriási nagy, ahogy így elterül. Fáradhatatlanul nyüzsögnek rajta a kékhátú döglegyek. Szinte teljesen betakarják azt a hosszú vágást, ami szétnyitja a hasát.
Sarolta néni és a tanító nénink, Márti néni visz minket a temetésre néhány héttel később. Az iskola előtt gyülekezünk szombat délelőtt. Mindenkin sötét nadrág vagy szoknya, fehér ing, az idő enyhe. Kettes sorban, kézen fogva indulunk a temető felé. Tomi már egy hete egyedül ül a padban. Az ő padtársa volt Emma. Csak néztem az üres helyet egész héten, sajnáltam Tomit, hogy egyedül maradt. Márti néni azt ígérte, hogy újragondolja majd az ültetést. Most ő fogja Tomi kezét.
Eszembe jut, hogy egyszer az oviban Emma volt a párom sétánál. A zöld csúszdánál sorakoztunk, a nyírfa fehér pamacsai röpködtek körülöttünk a levegőben. Próbáltuk elkapni őket és boldogan kiabáltuk, hogy hó, hó, hó! Az ég valóban borús volt, az óvó nénik tanakodtak, hogy menjünk-e vagy sem, mert mindjárt jön az eső. Végül elindultunk. Emma megrémült, hogyha megázunk, a kardigánját nem tudja majd levenni, mert az esőben berozsdásodik a cipzár, és akkor nem lehet lehúzni többé. Én is megijedtem, nem hallottam még erről. Néztem egy darabig Emma kardigánját, aztán azt válaszoltam, hogy ne féljen, majd lehúzza a fején keresztül, mint egy pulcsit. Erre Emma boldogan, összevissza puszilgatta a karomat, amit fogott, a vállamtól a csuklóig.
A legutóbbi Adj, király katoná!-nál is ő fogta a kezemet. Zsibongva érünk a temetőhöz. A ravatalnál már sokan állnak. Mielőtt belépünk a kapun, Márti néni elmondja, hogy felsorakozunk majd egy sorban egymás mellett. Beszélgetni tilos. A rakott szoknyám szélét gyűrögetem, matatok az élek között. Nem tudom, hova nézzek, legtöbbször csak le a cipőmre. De ha behunyom is a szemem, a sirató ének hangjai akkor is úgy szállnak körülöttem, mint az ökörnyál. Nem tudok szabadulni tőlük. A koporsó lefedve, rajta fehér szalag, lassan betűzöm a feliratot: ZIEGLER EMMA, ÉLT 6 ÉVET.
Figyelem Márti nénit, ahogy gyűlik a szemében a sírás. Aztán Emma bátyját, Gedeont nézem. Róbert Gidának hívja mindenki. Kezében egy Olympos citromlé sárga palackja, víz vagy limonádé lehet benne. Gida volt Emmával, amikor a baleset történt. Együtt bicikliztek a Táncsics utcán. A motoros a semmiből bukkant elő. Azt mondják, részeg volt. Gyorsan ment, nem tudta bevenni a kanyart, átcsúszott a túlsó sávba. Gida még be tudott ugrani az árokba előle, de Emma nem. Nyílt koponyatörés. Emma a mentőben már csak hörgött. Nem érte meg, hogy eljussanak a kórházig.
Róbert Gida melegbarna hajával, sűrű szemöldökével, nagy szemeivel csakugyan olyan, mint egy őzgida. Egyfolytában mocorog a fekete széken, kalimpál a hosszú, vékony lábaival. Egy idő után már csak ezt nézem, ezt a kalimpálást. A fel-le járó mozgást, a folyton készenlétben lévő lábakat. Gida mindjárt elszökik innen, átszökell az emberek közt, és futásnak ered: ki a kapun, végig az utcákon, míg két szőlősor között elüget a mezőre, hullámzik, szinte elmerül a bozótosban, már csak a feje és a fehér hátsója látszik, ahogy ugrál, és egyre vágtat, be a fák közé, a sűrűbe, fel a hegyre, a vackához, az övéihez. Addig meg sem áll, míg be nem bújik a szülei és a testvére mellé, és a nedves, puha orruk össze nem ér. Megindul a menet a koporsóval, de Márti néni ekkor kiterel minket a temetőből. Indulunk vissza az iskolához.
Jókedvű csevegéstől visszhangzik az utca. Tavasz van, a nénik kihozták a sámlikat, ki-ki a sajátját. Kiülnek az utcára a vasárnap délutáni traccsra. Én is kint vagyok velük, Mamó háza előtt. Mustrálom az árnyékliliom bokrait, még nem nyílnak, még nem lehet kidurrogtatni a hófehér virágokat. Egyszer csak a tuja mellett meglátok egy verebet. A földön fekszik. Óvatosan hajolok fölé, épphogy mozgatja a fejét. Mamóék a háttérben duruzsolnak. Leguggolok a madárhoz, a hatalmas tuja eltakar. Madárka, ne halj meg, suttogom neki sokáig, és fűszálakkal simogatom. Hiába, a kicsi mozgás is megszűnik lassanként. Egyszer csak felnézek. A frász jön rám! Zizi áll előttem, a szomszéd lány, alig egy méterre. Tátott szájjal néz, hol engem, hol a madarat. Tűzpiros vagyok, mint Mamó lábasa, amiben a levest szokta főzni. A szégyenem is pont olyan forró, mint a gőzölgő húsleves. Ki is csapódik rajtam. Nem moccanok, ahogy Zizi sem, még mindig ott tornyosul fölöttem. Csak azért is addig guggolok itt, míg el nem tűnik innen, kékhátú döglégy. Ekkor szemerkélni kezd az eső, megérzem a karomon a cseppeket. Hirtelen eszembe jut valami. Valami fontos. Nem baj, ha elázik a cipzár! Nem fog berozsdásodni! Attól még le lehet húzni. És fel lehet húzni.
Nattán-Angeli Nóra
