Péntek déltájt munkások jelentek meg a Rákóczi tér egyik sarkában. Dömperrel, lapáttal, seprűvel és főleg kézzel igyekeztek eltakarítani az építőanyagokat, vasrudakat, szemetet, minden mást. Minthogy január vége óta tart a Bacsó Béla utca felújítása. Aminek lassúsága sokakat sokkolt, úgy a sarki Rákóczi Taverna és a Csiga tulajdonosait, mint a törzsközönséget, hisz már a március végi kánikulában jó lett volna nyugiban kinn ücsörögni. Az építkezéssel persze vesztett a nevezett két vendéglátóipari hely, de alighanem éppen ők tudnak majd kaszálni a felújításon, meg a környékbéli lakosok is, hisz a négyzetméternyi lakásár bizonyára ugrik valamelyest, bár ugrik az nemkülönben is.
A munkások megtették a dolgukat, úgy-ahogy nem zavart be a fesztiválnak a maradék sittkupac s egyebek. A magyar persze olyan, hogy akkor is rinyál, panaszkodik, ordít, ha felújítás van, s akkor is, ha nincs. Ha meg zene van, és hangos, az a baj, ha meg nincs zene, meg semmi program, az a baj. Az is baj, ha nincs baj – hallgatván a beszólásokat, a magyar habitus, mentalitás ismét kiütközött. Tény, hogy olykor napokig, akár hetekig sem történt semmi a Bacsó Béla utcában. Oknyomozást igényelne, mikorra is kellett volna késznek lennie a rekonstrukciónak; mindenki úgy hitte, a június 9-i választásokig kész lesz, és kampányzárásként nyitja meg a kerületvezetés. Vagy a fesztiválig. Ezek szerint Pikó András, illetve a kormányhoz képest ellenzéki, független vezetőktől távol áll, helyesen, az olcsó populizmus, lám, ehhez képest mégis halomra nyerték magukat.
Úgy tűnik, a VIII. kerület egyre igényesebb, látványosan alakulnak át a belsőbb részek, és azért ide be kellene írni a Covid-19 és az elvonások plusz infláció hatását, ami a kultúrára fordítható összegeket is érinti. Ebből a szemszögből illő értékelni a RákócziSokk Fesztivált, amit idén negyedszerre rendeztek meg, bevállaltan fapadosan, sztárokat s allűröket elhagyva, mellőzve a giccses kirakodóvásárt, az italárusítást, a zsírban sült ételek szagát és a ToiToi-klozetot.
Ezzel együtt a közönség száma is a marketinghez mérten alakult, a szinte nullától az úgy kétszázig. Inkább egy organikus közösségi, társasági, mondhatnánk „falusi” feszt ez, ahol szinte mindenki ismer mindenkit, száz éve nem látott ismerősök bukkannak fel, vagy akár a frissen nyertes önkormányzati képviselők meg egy bukott, bár kevésbé önfeledten ünnepelve a sikert.
A fesztivál is inkább azt bizonyítja, hogy az utóbbi öt évben így vagy úgy, de változik a kerület arca. Ha a multikulti, a sokszínűség fogalmát nem járatta volna le a propaganda, akkor e szavak nagyon szépen jellemeznék mindazt, ami történt. A teraszon ülve úgy látszódott, megvolt itt az összeolvadás, a romáktól kezdve az elhaladó, csodálkozó külföldieken át az itt élő külföldiekig, plusz a metró tövében meghonosodott pár hajléktalanig. Bár a publikum java inkább egyfajta elitnek is tűnt, akiket ismerek, mind magasan képzettek és a többiek is eléggé vájt fülűnek tűntek.
A RákócziSokk Fesztivál tehát nem az úgynevezett népet célozza meg, zsibvásár majd nemsokára másutt lesz. Mi sem jellemzőbb, hogy én egy darab biztonsági őrt sem láttam – és nem is volt semmi ekcessz. És úgy tűnt, a másnapokon különösebb takarításra sem volt szükség, eldobott sörösdobozt, de még csikket sem láttam. Váljék dicsőségünkre.
A lényeg a zenei program bemutatása lenne, de a fenti bekezdésekből kiderül, hogy az ilyen programok lényege valahol a lélekben és az együtt levésben van, valahol tök mindegy, ki mit játszik, csak legyen valami.
Lett is. Rutkai Borit talán be sem kell mutatni, most éppen a nevét viselő Banda formációjával jelentkezett, és ahhoz képest, hogy az eredetileg képzőművész nem megy le egy szint alá és műfajilag sokszínű, jó érzékkel találta meg a piaci űrt s igényt ahhoz, hogy a gyerekekhez is szóljon – a gyerkőcök kisebb-nagyobb csapata ugrabugrált a zenére. Táncolósra vette a Kinetic Erotic is, bár erős váltással, elvileg ők avantgárd jazzt játszanak, meg nem mondom, mi volt ez, inkább idéznék a honlapjukról: „A jazzből indulunk a funkyn, a bebopon és az afrobeaten át egészen a mulatósig. Édes erotika és sós izzadság keveréke egy kis csípőssel – pont, ahogy szeretjük.”
Majd jött a 2014-es születésű Manaky, amely autentikus reggae-t játszik. Minősítés helyett beszélgetőtársaimra hivatkoznék, miszerint is ez egy megosztó zene. Aki szereti a jamaikait, nagyon szereti, aki nem, az viszont nagyon nem.
De ez így van a magyar nótával is, ma már biztosan. A második napon ugyanis cigányzenészek játszottak az asztaloknál, ez persze jó ötlet, bár aki nem bírja már ezt a stílust, annak szintén idegesítő, akár a reggae. Apám magyar nótával és népdalokkal foglalkozott az Újvidéki Rádióban, hangszerelt, menedzselt, gyerekként így jól ismertem a színtért a hetvenes-nyolcvanas években – de elég is lett. Nagyon úgy tűnik, kifutó műfajról van szó, sokunk egy nótát sem tudott rendelni. Én a Száz forintnak ötven a felét mondtam be, ha már „háborús infláció” van, s mert a prímás az egyik szervezőt vegzálta a honor felemelése miatt. Vagy mégsem lejárt ez? A hegedűs azt mondta, nemsokára mennek játszani a nagy vízeséshez, visszakérdezve derült ki, hogy alighanem a Niagarára gondolt – nos, el nem tudom képzelni, ott milyen felvevőképessége van a magyar nótának. Ha van, hát legyen.
Az első napot egy újabb formáció, a FLEMM zárta, amelyet a legendás Szabó Gábor jazzgitáros ihletett. Minthogy ez Bujdosó Jánoshoz, a fesztivál zenei igazgatójához kötődik, s nem kevésbé ezen (hon)lap újságírója, és mivel az öndicséret büdös lenne, csak annyit írnék, hogy igen.
A szombat döcögősen indult közönség hiányában, pedig a fellépők többet érdemelnének. A „Hangot a nyolcnak”, tehát a tavasszal lezajlott kerületi tehetségkutató verseny hiphopszekciója lépett fel, Noay, Tomy x Dolányi és Kenet – Zsombi (a neveket a programból másoltam ki, a második fellépő szekcióban szerintem hárman voltak), és noha a hiphop, vagy átnevezhetném roma rapnek, azért már nem újdonság, ezek a fiúk jelentették a nóvumot a fesztiválon, nagyon élvezhetően, bár kissé távolabb, a zúgó aggregátor tövében a szöveget nemigen értettem, reméljük, valahol leírva is megjelennek. Ők a magyar nóta alternatívája, legalábbis ha a roma kultúráról beszélünk.
Majd jött a Phuripe, hogy ne maradjunk original gipsy folk nélkül sem, és ez az is. Ők is azok voltak a fellépők közt, akik „érzékenyművészeti” fesztivállá tették ezt – minthogy ez a feszt kvázi-hivatalos jelzője. És hozták is azt, amit kell, noha e műfajban már ők sincsenek egyedül, de ha valahol van helye az ilyen zenének, az épp a 8.
Egy újabb váltással Dresch Mihály következett Vonós Quartetjével. Régi, harminckét éves rajongója vagyok, legfeljebb a magyaros bajuszával lepett meg, és csak az áhítat szintjén lehetne róla/róluk szólni, a hagyományokhoz való visszanyúlás, a profizmus és a zene iránti mérhetetlen szeretet árad a hangokból.
Zárásképp jött a Csókolom. Csókoljuk őket, a tér is lassan megtelt úgy félig. Utánaolvasán inkább a szövegviláguk az érdekes, az is fontos, ahogy s amit üzennek – zeneileg engem már nem hatottak meg a kavalkád után, de a közönség, váljék javukra, másképp szavazott.
Szóval, helyén volt a RákócziSokk, pont ott, ahol lennie is kell, várjuk az ötödiket, aztán a kerület nevéhez híven a nyócadikat is.
Nyitókép: Huszár Boglárka
