A gyógyulás türelemjáték. Szerencsés esetben ezzel az igazsággal az ember csak ötvenéves kora felett szembesül. Ötvenhét voltam, amikor leestem egy létráról, és a kezem meg a lábam is csúnyán összetört. A négyórás műtét csak a kezdete volt a gyógyulásnak, ráadásul kellemesen átaludtam, az igazi türelemjáték csak akkor indult, amikor felébredtem, és keservesen hosszú hónapokig tartott.
Sokat segítenek ilyenkor a barátok, de sosem gondoltam volna, hogy élettelen épületekkel is meghitt viszonyba kerülhet az ember, hogy egy kórházépületre is úgy tekinthetek egy idő után, mintha
titkos románc lenne közöttünk.
A Baleseti Intézetből hamar hazazavartak a műtét után. Kaptam két mankót, és már húzhattam is a kocsmába, amit nem kellett kétszer mondani. Viszonyunk az intézettel azonban ezzel nem ért véget, mert heti rendszerességgel térhettem vissza fizikoterápiára, gyógytornára, ahol szomorú emberi sorsok tonnáit érzékelhettem testközelből. Olcsó bölcsességként kínálkozik, hogy amíg az ember rendesen le nem sántul, addig észre sem veszi, hogy az utcán gyalog közlekedőknek igen jelentős hányada biceg, húzza a lábát.
Betegen viszont azonnal észrevesszük őket, és ismeretlenül is barátainkká fogadjuk valamennyit, kortól és nemtől függetlenül. És nemcsak az öregek döcögnek, csoszognak, totyognak, akad köztük fiatal is bőven. És ha valaki könnyed, majdhogynem balett-táncosokat megszégyenítő mozdulattal pattan a biciklijére, azonnal titkos kárörvendéssel jegyeztem meg magamban, hogy fogsz te még nagyot esni, cimbora, sántítani, nyögni, csak várd ki a végét, barátom.
Igen, elismerem, hogy határozottan gonosz lettem lábadozásom hosszú hónapjai alatt.
Véletlen talán, hogy február elején estem le a létráról, és a műtét után hat héten át kellett mankóznom, a kezemről pedig csak a nyolcadik hét után vették le a gipszet, szóval a gyógyulásom párhuzamosan zajlott a… na, itt kell megállni egy pillanatra, hogy elkerüljük az olyan bődületes közhelyeket, mint a „természet újjászületésével”, de tény, hogy jobb volt tavasszal lábadozni, mint bármely más évszakban.
Még sűrűn havazott, amikor egy februári vasárnap reggel úgy döntöttem, hogy a további tespedés helyett mankóval felmegyek a Gellérthegyre, amit korábban sűrűn megtettem mankó nélkül, most minden orvos lebeszélt volna róla, de végül további törések nélkül megúsztam a kirándulást. Aztán tavaszi napsütésben a Rákóczi teraszán ülök, a begipszelt kezemmel nem tudok megemelni egy korsó sört, de ha lassan is, fogynak a napok, hetek, és gyógyulok.
És közben szorgalmasan, kötelességtudó alázattal jártam a Baleseti Intézetbe kezelésekre.
A kezem gyógyult lassabban, és miután leszedték a gipszet, pár hét múlva, úgy április elején még el kellett távolítani a csuklómból pár drótot, szám szerint hármat. A kezelő ablaka a Dologház utcára nyílt, és miközben az egyébként ügyes kezű sebész, aki addig egy Szvjatoszlav Richter virtuozitásával csinált mindent, arra készült, hogy kihúzza a három drótot a csuklómból, megpróbáltam valami olyasmire gondolni, ami eltereli a figyelmemet a várható fájdalomról.
Például arra, hogy miért is hívhatják ezt az utcát Dologháznak.
Kik kerülhettek dologházba, tettem fel magamnak az álnaiv kérdést, miközben a doki a fogóval a csuklómhoz közelített. Minden bizonnyal olyanok, akiknek nem jutott munka, vagy tudatosan kerülték azt, és a törvény a maga buta, könyörtelen eszközeivel, kínzószerszámaival ‒ itt egy pillantást vetettem a doki kezére és a sebészfogóra ‒ arra kényszerítette ezeket a szerencsétleneket, hogy ingyen robotoljanak.
A doki megragadta a fogóval a drót végét, és finoman mozgatni kezdte. Kaptam előtte fájdalomcsillapító injekciót, ezért csak az óvatos mozgatást érzékeltem.
Fáj?, kérdezte a doki.
Nem, mondtam, csinálja csak.
És közben megint a dologházba börtönzött szerencsétlenekre gondoltam, akiknek sokkal nagyobb szenvedés lehetett az egész életük, mint nekem ez a néhány perc, amíg a drótot kiveszik a csuklóból. Meg aztán itt van az utca túloldalán a Társadalombiztosítási Intézet, azzal szemben meg a temető. Ez lehetett régen a város pereme, gondoltam, miközben éreztem, hogy a drót megindul kifelé a csuklóból, és már kint is van. A doki nem mondott semmit, rögtön nekilátott a következőnek.
Jó, a dologház már valószínűleg nem létezett, amikor a társadalombiztosítási palotát emelték, aminek egyébként volt egy tornya is. A második világháború pusztításait a torony túlélte, de azt már nem, amikor az ötvenes években egy világító vörös csillagot helyeztek rá, ezért a hatvanas években le kellett bontani, gondoltam, miközben éreztem, hogy a második drót is megmozdul a csuklómban. Hányan robotolhattak ebben a hatalmas, kafkai kastélyban is, amelynek rendeltetése sokkal humánusabb volt, mint a dologházé. A bajba jutott, balesetet szenvedett munkásoknak segített, a kereső nélkül maradt családokat támogatta, mégis valahol nagyon szomorú ez az egész környék.
Csupa baleset, csupa szenvedés, csupa szomorúság, melyek végső jutalma a Fiumei út túloldalán elterülő sírkert. A doki ekkor már a harmadik drótot húzta kifelé, és persze a csuklómba vert szög nagyon is hajlamossá tett, hogy szakrális pózban tetszelegjek, pláne április első napjaiban, pár nappal húsvét előtt, ám mielőtt még lelkiismeret-furdalásom támadt volna ettől a blaszfémiától, a Baleseti Intézetből távozva ezen a hűvös, de napsütéses áprilisi reggelen szemügyre vettem a társadalombiztosítási intézet falán sorakozó domborműveket, amelyek megérdemelnének egy alaposabb elemzést.
Hogy is mondjam. Épületdíszítő funkciójuk maradéktalan. Szenvedő hősként ábrázolják a munka áldozatait. Kár lenne tagadni, hogy határozottan szakrális pózban szenved a villanyszerelő, akit áramütés sújtott, vagy a gyárak gépezeteinek fogaskerekei között hátrahanyatló áldozatok. Az egész épületet és ezeket a domborműveket is restaurálták, most úgy néznek ki, mint új korukban.
A Baleseti Intézet sajnos nem úgy néz ki, mint amikor megépült. A minap láttam a Józsefváros régi fotókon Fb-oldalon egy fényképet az intézet negyvenes évekbeli állapotáról, és sokkal szebb volt.
