– Azon tűnődöm – mondta szinte szótagolva Kosztolányi az újságot olvasó Karinthynak a korán nyitó Krúdy kocsmában –, hogy foglalkozik-e a büntető törvénykönyv az operák hosszúságával.

– Már megint csak érteni véllek – válaszolt az újságjából fel sem pillantva Karinthy –, fogalmazz egy kicsit homályosabban, ha kérhetlek.

Kosztolányinak sem kell kétszer mondani semmit, azt teszi, amit az előbb csinált és jó volt. Ha ivott egy kávét, azonnal rendelt egy másikat, ha elnyomott egy cigarettát, azonnal rágyújtott egy másikra, és ha örömmel állapította meg, hogy férfiassága még mindig a régi, azonnal újra be akarta ezt bizonyítani bármely nőnek, legyen az a felesége vagy valamely utcasarki préda.

Karinthy felpillantott az újságból, és olyan kíváncsi tekintettel nézte barátját, mint amikor egy magyarázatra szoruló szóvicc megfejtését várja tőle (medvecsalogató sajt, come on bear, camembert stb.).  – Ne kímélj, tudod, hogy nekem már semmi sem fáj.

– Szóval arra gondoltam – nyomta el Kosztolányi a cigarettát és gyújtott rá egy másikra –, hogy a jog nyelvén sem ártana megfogalmazni, milyen hosszú legyen egy opera. Tudjuk például, hogy Franciaországban fővesztés terhe mellett sem írhatott soha senki tizenöt soros szonettet, és hát a párizsi guillotine-okat a legjobb köszörűsök csiszolták élesre.

– Kicsit szimplábban is elmondhatnád, ha írtál egy tizenöt soros szonettet. Úgy émelygek máris, mint aki jóllakott a sült krumplitól, és a húst még meg sem kóstolta.

– Tévedsz, barátom, én inkább a rövidítésen gondolkodom. Egy kávéházi cimborám (akinek gyomorrontást kapott a felesége a sok édességtől, amit a barátnőjével pletykálkodva magába kanalazott a Ruszwurmban, ezért maradt egy szabad jegye), elcipelt az operába, és a Walkür harmadik felvonása közben, amikor Wotan azt próbálja elhitetni Brünhildével, hogy senki sem fogja meghágni, amíg a Walhallában egy szikla tetejére száműzve alszik, persze wagneri tűzvihartól körülölelve, míg azt várja, hogy egy hős kardjával átverekedje magát a lángokon, aki persze nem más, mint Siegfried, akkor nekem nagyon kellett vizelnem. Tudod, a prosztataproblémák a túlvilágon sem kímélik az embert.

– Halljuk azt a szonettet – ejtette le Karinthy az újságot, mert felfogta, hogy a zsákutcából csak úgy lehet szabadulni, ha kitolat az ember.

Kosztolányinak sem kellett kétszer mondani, hogy olvassa fel legfrissebb szonettjét.

– Még nincs kész – szabadkozott –, hiányzik egy sor.

– A félkész termékek talán még szerethetőbbek a késznél. Ez az egész világ mintha nem tükrözné alkotója eredeti szándékát. Persze ha létezett egyáltalán ilyesmi. Mármint szándék – intett Karinthy a pincérnek, aki máris hozta az újabb pohár keserűvizet. – Igmándi, tessék parancsolni.

– Szóval arra gondoltam – fújta ki a füstöt Kosztolányi, hogy lerövidítem a Hajnali részegséget egy szonettre. Így is elég hosszú ahhoz, hogy elénekelje egy szubrett, aki sokkal jobb nő, mint a gazdája, aki egy unalmas vénember, magas a vérnyomása, cukros satöbbi…

– A lényegre – legyintett idegesen Karinthy –, tudod, hogy nincs időm, rajta kell kapnom Arankát, amint egy hullámos hajú hegedűművésszel fajtalankodik. Ennek a nőnek semmi sem elég.

Karinthy tisztában volt vele, hogy Wotan szavai nem védik meg Brünhildét. Mindenki meghágja, még az is, aki a hibásan bemért térkép alapján arra téved. A szobalány, ez a kis szubrett meg falaz Arankának. „Nem tudom, ki volt ez az úr, azt mondta, eltévedt. Mutatta is a térképen, hogy ez nem a Hamzsabégi út. A nagyságos asszony meg beinvitálta a hálószobájukba, hogy megmutassa neki.”

Kosztolányi ekkor úgy intett, mint a karmester, amikor a hegedűsök és brácsások az álluk alá szorítják a hangszert, és a bőgősök sem a csellós nők combját fixírozzák tovább.

Elmúlt éjjel nem tudtam aludni
Sok volt a cigi meg a kávé
Három is elmúlt, négy volt már kábé
Csak álltam ott, néztem az ablakon ki

Csörög a vekker, valaki másé
Alszik az egész Logodi
Minek az ágyban forgolódni
Ide kéne egy sor, a rím ’csalamádé’

Az ember mindig azt hiszi, ráér
Holott nem tart örökké a bál-éj
A halál itt van pikpakk, rögtön

Időd sem marad köpni-nyelni
Azt sem tudod, mi az a semmi
Amit kerestél ezen a földön.

– És ezt egy olyan nő énekelné, akinek a bal – hangsúlyozom, a bal – combján lecsúszik a fekete harisnya, és olyan fehér a combja, mint amikor a telihold az arcodba világít – szavalta álmodozva Kosztolányi –, és nem tudsz tőle aludni. Apropó, a szubrett combjairól még nem meséltél, és mi is a neve, Vilma?