A saját C betűmet nem láttam a naplóban, vagy gyerekként nem erre figyeltem. De ha minden cigány gyerek neve mellett ott virított a C, bizonyára az én nevem mellett is ott lehetett, mert statisztikát kellett leadni a minisztériumnak a cigány tanulók létszámáról. Havas Gábor szociológus szerint az 1961-es MSZMP-s párthatározat hatályba lépése után vezették be minisztériumi/miniszteri rendeletre. Szerinte korábban nem lett volna értelme, mivel a cigánytelepek mellett működtek a cigányok számára kijelölt iskolák, egyértelmű volt a diákok származása.
Abban az időben a cigányság háromnegyede telepeken élt, mondja Zolnay János oktatáskutató. Az említett párthatározat három pillérre épült. Az első munkaerő-politikai, a munkaerő-gazdálkodás. A szocialista ipar korlátlanul igényelte a munkásokat, elsősorban a szakképzetteket és a betanított munkaerőt. Emiatt – és ez volt a második pillér –
az alulképzést támogatták, hogy ne kerüljenek be sokan a gimnáziumi, felsőoktatási képzésekre.
A cigány tanulókra ez általánosan érvényes volt, és egy-két kivételtől eltekintve nem is jutottak be cigányok a középiskolákba, a felsőoktatásba.
A párthatározat harmadik fontos eleme szerint a cigányságnak nincs értékmegőrzésre érdemes kultúrája: nincs folklórja, zenéje, mesekincse, szokásai, hagyományai, a cigány nyelv nem rendelkezik olyan szókinccsel, amit érdemes volna megtartani. (A cigányzenekarokat is átnevezték népi zenekarokra, abban az időben a rádióban, televízióban például Lakatos Sándor, Járóka Sándor, Boross Lajos népi zenekara muzsikált.) Megindult a külterületeken lévő cigánytelepek felszámolása,
a munkahelyekhez közel akarták a cigányok lakóhelyét felépíteni a falvak, városok belsejében, szétköltöztetve a családokat.
A cigány gyerekek egyre nagyobb számban kezdtek normál iskolába járni. Teljes abszurditás – viszi tovább a gondolatot a kutató –, hogy a pozitív tulajdonságoktól megfosztott, mintegy nem létező cigányokat elkezdték regisztrálni a felzárkóztatás jegyében. Így kerültek a naplókba a nevek mellé a C betűk.
Beszéltem tanítókkal. Egyikük elmondta, hogy az igazgató kérte, írják be a C betűt, eleinte tollal, később ceruzával. A szülők beleegyezése nélkül, ránézésre kellett megállapítaniuk, hogy ki a cigány. Statisztikát készítettek a cigány tanulók létszámáról, de a 80-as évek vége felé már nem igazán törődtek a statisztikával az iskolák, helyenként nem kötelezték a tanárokat a C feltüntetésére, míg más, főleg vidéki iskolákban, ahol több cigány gyermek volt, általános gyakorlat volt.
Az oktatás pedig – Zolnay János és mások kutatásai szerint – így reagált: mi szükség van a felzárkóztatásra, ha cigány osztályokat, elkülönített cigány iskolákat is létre lehet hozni az anyaiskolán belül? Ez a megoldás a 60-as években felfutott, de a 70-es évek derekán, mivel nem hozta meg a várt eredményt, fel kellett számolni. Hozzá kell tenni, hogy ezekben az osztályokban, iskolákban sokkal rosszabbak voltak a körülmények, mint az anyaiskolákban, és a tanítók, tanárok sem jeleskedtek a szakmájukban, sőt sok esetben büntetésként rakták őket oda.
A kötelező felszámolás következményeként a beiskolázott cigány tanulókat kisegítő iskolákba irányították.
A kisegítő iskolák a legrémesebb helyek voltak, lepattant tanárokkal, akik elvben sem kínálták fel a tanulóknak az általános iskolák ismereteit, s ahol egyáltalán nem folyt gyógypedagógia szakmai munka.
Maximum a hatodik-hetedik osztályig jutottak el, és ezzel eldőlt a gyerekek sorsa, innen nem lehetett továbbtanulni. Ezt is szolgálta a C betű, amit a rendszerváltozás után, 1992–93-ban szüntettek meg véglegesen.
