Meglátni és megszeretni… Nem volt kérdés, hogy esélyem sincs vele szemben, hogy nem tudok ellenállni a kísértésnek, és nemcsak magával ragad, de meg is tart.
A Mattapan trolley fogalom. Igazából villamos, de engedjük meg nagyvonalúan, hogy a bostoniak trolinak hívják az Ashmont és Mattapan között közlekedő járművet. Festői vonalon futnak a retro, de még inkább muzeális kocsik.

Első utamon annyira magával ragadott a táj szépsége és a jármű sikkes ormótlansága, hogy elfeledtem figyelni a megállókra. Pedig a járművezető bekiabálja (!) a vagonba az aktuális és a rá következő megálló nevét is…


Később pedig nem találtam a leszállásjelzőt. Nem is kereshettem volna rosszabb helyen, mint az ajtóhoz közeli kapaszkodókon. Itt nincs a szó klasszikus értelmében vett stopgomb. Az ablakok felett futó „madzagot” kell meghúzni, az csilingel és jelez, ha valakinek leszállhatnékja támad.
A Mattapan 1927-ben megnyitott vonala egészen egyedülálló: egy lápos, mocsaras területet szegélyez, átszel egy parkként terpeszkedő temetőt, majd egy folyómedret követ, míg ki nem fut egy kisvárosias térre. Az USA-ban egyébként három helyszínen őrizték meg a történelmi múltat idéző szerelvényeket. Bostonon kívül San Franciscóban és Philadelphiában maradtak még járművek, de ott már nagyon közel állnak a vonal ideiglenes bezárásához.

Az pedig meg errefelé is egyet jelent a megszüntetéssel. Ugyanakkor San Franciscóban felismerték az 1914-ben megnyitott vonalban a turisztikai lehetőséget, és a kocsik újraépítése és megújítása is megtörtént. Egyfajta utcai múzeumként, élő közlekedéstörténeti dokumentumként hasznosulnak a szerelvények, miközben betöltik eredeti funkciójukat is, azaz szállítják az utasokat. Bostonban pedig még sokkal inkább a hétköznap és a munkások életének része, nem turisztikai célpont, és egyelőre nem is tekintenek rá akként.
Beszélgetésbe elegyedtem az utasokkal, a közelében lakókkal, a helyi közösségi élet formálóival, hogy megtudjam, hogyan vélekednek a „trolliról”. Egybehangzó véleményük, hogy szeretik, unikálisnak és megmentendőnek tartják. Ha esetleg lecserélnék a szerelvényeket buszra – ami rendszeresen felvetődő fejlesztési kérdés –, akkor petícióznának és igyekeznének megmenteni a szomszédságuk számára. A szerelvények egyébként átlagosan 5 percenként közlekednek a 2,6 mérföldes távon (4,1 km) és nyolc állomást érintenek. Naponta mintegy 6000 lakost szállítanak a belvárosba.

A Magyarországról elszármazó házigazdáimnak konyhájában függ egy kép a 49-es villamosról, amikor még fapados volt… emlékeznek? Kérdezték, hogy megvan-e még, mi is megőriztük, használjuk? Ki kellett ábrándítsam őket, hogy már nem használjuk őket, és olykor-olykor muzeális eseményként futnak az egykori kocsik. Míg ott alvázrekonstrukciót és részletes kocsi-felülvizsgálatot tartottak az elmúlt években. Az igazság az, hogy nagyon drágán és rengeteg késedelemmel újultak meg a kocsik, de a vezetés ezt támogatta a beruházást a cserével szemben, hiszen a korlenyomatok és nagyon szerethetők. Ha felreppen a híre, hogy bezárna a vonal, távolról is támogatni fogom a petíciót a megmentéséért.
Gutjahr Zsuzsanna
Nyitókép: Gutjahr Zsuzsanna
