Amúgy már újságunk is végigjárta az utcát. Vagy ott van a Népszínház TV a YouTube-on, amely hol vicces, hol keserédes képet ad az itt élőkről-járókról – ország- vagy kerületimázsnak nem is igen menne el.

Mi most a Sétaműhellyel néztük meg az utcát, Kassai Zsigmond újságíró-író kolléga vezetésével. Noha egyes épületekről is sok szó esett, meg arról, hol is állt a Népszínház meg a Nemzeti, s miféle üzletek, kisiparosok is működnek itt, de a séta címéhez illően – Öt kontinens egy utcában – elsősorban

esett szó.

A migráció persze nem új fejlemény, már ami ezt a városrészt is illeti, de meglehet, ez a város legszínesebb utcája, ha politikailag korrekten akarjuk mondani… Mert van itt aztán minden. Vezetőnk rögtön be is veti a hozzáférhetőségi eurisztika fogalmát, ami a viselkedéstudományból ismert, ti. hogy nem a releváns tényekre alapozzuk a véleményünket, hanem egyes példák alapján ítélkezünk (sommásan összefoglalva).

Hogy ez érthetővé váljon,

Akiknek az inváziójától való félelem már falusi dédapámnál is megjelent, pedig kínaival ő aztán biztos nem találkozott, de a „sárga vészről” értekezett még apámnak. És Pesten is kisezerszer hallottam már, hogy hú, ezek mennyien vannak. Pedig úgy 10-15 ezren élnek s jönnek-mennek, csak ha az utcán meglátunk egy kínait, rögtön forgatjuk a fejünket – míg jómagam is rá nem jöttem egyszer, hogy

És persze itt a sok kínai bolt – amiknek egy jó része meg vietnámi, de már az utóbbiak is rég legyintenek erre a sztereotípiára, különben is, az áruk egy része kínai.

Itt pedig megtudtuk, hogy a kínaiak pont e környéken már a 19–20. század fordulóján megjelentek az ún. sanghaji útlevelekkel, amiket orosz nyelven adtak ki. Nem voltak sokan, de 1914-ben, amikor a világháború kitörése miatt a morális pánik is járványszerűvé vált, úgy vélték a hatóságok, hogy orosz kémek lehetnek. Hát összeírták őket, mind a 62-t, de egyikükről se derült ki végül, hogy az orosz cárnak súg.

Aztán Kádár János 1988-ban vízummentességet adott a kínaiaknak, hogy miért, az a homályba vész, ez volt az egyik utolsó döntése – a mentességet aztán Boross Péter miniszterelnök szüntette meg 1993-ban. Ekkora azonban már nagyobb számban jöttek a kínaiak, jellemzően kereskedők és vendéglősök.

De akkor az afgánok már a spájzunkban voltak. Van itt ma már kashmiri (afgán) bazár, vendéglő, kifőzde, fodrászat, gondolom, egy-két mobiltelefon-üzlet is az ő kezükben van. A 70-es, 80-as években jelentek meg egyetemistaként, a kommunista népek barátságának jegyében – de nekik

lévén akkor még csak magyarul lehetett továbbtanulni. Minthogy klasszikusan a muszlim férfiaknak kell eltartaniuk az egész családot, így nem bölcsészkedésre-művészkedésre adták-adják a fejüket, hanem a jobb lehetőségeket nyújtó mérnöki-természettudományos szakmák felé orientálódtak. Utóbb a háborúk miatt 2-3 hullámban is aztán még több afgán menekült-bevándorló érkezett, de ma az is jellemző, hogy a 3. generációjuk él s dolgozik már itt, igencsak integrálódva a társadalomba – már polgármesterek, önkormányzati képviselők is kerülnek ki közülük, nemhogy orvosok vagy mérnökök.

Az afgán-pakisztáni-indiai kasmír témában persze illő lenne rendet rakni, amúgy magát Afganisztánt is több, más-más nyelveket beszélő népcsoport lakja. Kasmír az indiai szubkontinens egy régiója India-Kína-Pakisztán közé szorulva, és hát itt különféle, egymást igen gyakran gyűlölő és irtó népekkel találkozhatunk, bár nyugodtan megjegyezhető, hogy a VIII. kerületbe nem szivárogtak be az etnikai-vallási konfliktusok. Arrafelé is túl sok a történelem, a sérelmek 10-20-100-1000 évesek, de hát ezt pont nem a magyaroknak kell elmesélni. Az ide érkezők viszont igyekeznek maguk mögött hagyni a konfliktusokat, ha már

sokuknak menekülniük kellett,

ez azonban egyáltalán nem jelenti a hagyományaik feladását, vagy a vallás gyakorlását sokuk esetében, sőt.

Így aztán nem csoda, hogy a Népszínház utcában lévő kasmír büfék, vendéglők, boltok többféle jegyet hordoznak magukon, számos egzotikus ételt, illetve gyümölcsöt, teát és minden mást vásárolhatunk itt. A lényeg persze az, hogy ha muszlim vendéglátóhelyről vagy boltról van szó, ott szigorúan betartják a halal étkezés követelményeit (ez hasonlít a kóserhez), ergo disznót itt ne keressünk, az indiai hinduknál meg ugye tehenet-marhát ne… A halal szó pedig egyszerűen azt jelenti, hogy megengedett… És ha megengedhetjük magunknak, mert persze az árak nem mindig barátságosak, hisz messzi földről is érkeznek az áruk, hát vehetünk igazán különös dolgokat.

Persze, ha errefelé sétálgatunk, feltűnik, hogy mennyi pakisztáni, kurd, afgán, indiai él s dolgozik itt, gyakran az utcán is kisebb csoportokba verődve beszélgetnek. Igaz, percepció kérdése, mennyi is lenne ez a sok (megfejelve az utóbbi időben a nepáli stb. biciklis futárokkal), de nem kell rettegniük sem a hivatásosoknak, sem az egyszeri embereknek – bőven elférnek.

A török tömegektől sem kell tartani, akik a görög gíroszt nyomatják (hisz görögök már a II. világháború után érkeztek Magyarországra, s a kebabot nem lett volna könnyű bevezetni), bár az utcában a török bolt, a Troya kisebb áruháznak is elmegy hatalmas kínálatával, tisztaságával, rendjével. Még horvát ajvár (Podravka) is kapható, szóval, aki balkáni ízekre vágyik, jó helyre kerül.

De akad itt némi nyugati bevándorlás is, a városszerte már eléggé ismert Zsírt, a Fővárosi Kulipintyót egy magyar népzenésszé váló amerikai utcazenész, Kjartan Code működteti (tudomásom szerint norvég vér is csörgedezik ereiben), meghagyva az eredeti enteriőrt, azaz a szocializmusból megöröklött hangulatot. (Meglehet, nem figyeltem jól, de mintha az utcában ez lenne az egyetlen kiskocsma, nem mintha aztán a környéken ne lenne egy rakat búfelejtő vagy főleg alternatívabb, fiatalos szórakozóhely.)

De senki se gondoljon arra, hogy egy idő után megáll az élet a Népszínház utcában, és aki itt letelepedett, marad a helyén. Az utca mondhatni

igen nagy a fluktuáció, így a korábban domináns fekete afrikaiak helyett ma az indiai-pakisztáni-afgán populáció az uralkodóbb. És láthatjuk a többi példát is: a Bejrút helyén (a libanoni fővárosból épp most menekülnek a tömegek) iráni pékség nyílik. A tunéziai vendéglő, a Sidi Bu Said helyett – ami egy gyönyörű, mediterrán-tengerparti művészfaluról lett elnevezve – tán koreai hely nyílik. A Lagos büfé a nigériai konyhát hozta be – amúgy a minap nyílt még egy nigériai büfé a Rákóczi téren is (kérdés, a soknemzetiségű-törzsi nigériai konyhán mit is kellene érteni…). A nigériai fodrászat szintén bezárt – sétavezetőnk szerint itt térítéssel is foglalkoztak a borbélyok, egyből Jézusról igyekeztek beszélni, ami mégis kissé furcsa az elvileg-névleg keresztény többségű szép hazánkban. S végül akad itt albán pékség is, lévén az albánok legendásan és hagyományosan pékek, cukrászok. (A vélemények azonban megoszlanak a minőségükről, nyilván változó, a magyar pékek meg előszeretettel vádolják őket mindenfélével. Így aztán olykor mimikri-taktikát folytatnak, és nem teszik ki az ablakba, hogy ez albán pékség.)

Szóval, a Népszínház utca még a VIII. kerületi „átlaghoz” képest is sokszínű, és gasztrofilozófus legyen a talpán az, aki rendet tud rakni a kínálatban. Megkóstoltunk indiai specialitásokat és török édességeket is, de én meg nem mondom, előbbiek mire hajaztak. Persze egzotikusak, de azt azért tudjuk, hogy sok kínai, török stb. büfében, étteremben a magyarok ízléséhez butítják le az eredeti ételeket, mert hát a mi gyomrunk avagy ízlésünk sem bír el feltétlenül mindent. 

De a szemünk itt igen, mindent.

Az Öt kontinens egy utcában sétára legközelebb november 30-án és december 28-án kerül sor.

Fotók: Karancsi-Albert Rudolf