Az 1875-ben felépült Népszínház ugyan már rég nincs meg, de nevét még őrzi kerületünk egyik központi utcája. Kevesen tudják: a Népszínház utca egykoron a mai Márkus Emília utcánál, a Blaha Lujza tér és a Rókus kórház sarkánál kezdődött, és a Keresztúri országút nevet viselte. Később a Baromvásár utca, Sertésvásár utca, Fleischergasse (Hentes utca), 1838-tól Borstenvieh händlergasse (Szarvasmarha-kereskedők utcája), majd a Sertéskereskedő utca neveket kapta, mielőtt 1874-ben elnyerte mai nevét. A Népszínház utca a teátrum megépítése után rövidült le, azóta kezdődik ott, ahol ma is. Itt indítottuk a sétánkat.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy kicsit csaltunk, mert az utca jobb oldalát is bevettük a negyedbejárásba, noha az már a Csarnoknegyedhez tartozik. A Népszínháznegyedhez a Népszínház utca páros oldala a Teleki László térig, a Teleki tér sarka, a Fiumei út, a Baross tér csücske, a Rákóczi út és a József körút Blaha Lujza téri szakasza által határolt terület tartozik.

Rögtön a Népszínház utca elején ikonikus téglaépület van a bal oldalon, ami ma az Óbudai Egyetem Bánki Donát Gépész és Biztonságtechnikai Mérnöki Kara. Ez 1879-ben készült el, itt állt a Trefort Ágoston által létesített Budapesti Állami Közép-Ipartanoda, amit abból a célból alapítottak, hogy felkészült szakembereket neveljenek a kiegyezés utáni gazdasági fellendülés továbbvitelére. Tény, Budapest akkor gyorsan növekedő világváros volt, ahol tanult szakmunkásokra nagy szükség volt; a vegyipar, a gépipar és az építőipar számára képeztek kiművelt főket.

A klinkertéglából készült épületet Hauszmann Alajos tervezte, akinek többek között a Műegyetem központi épületét is köszönhetjük, valamint Ybl halála után az ő nevéhez köthető a Budavári Palota átépítése is. (A Hauszmann-életműből a kerületünkben áll még a Kiscsibész térrel szembeni József körút 48. alatti bérház is.) A historista építésznek a tanári munkássága is jelentős, tanítványai közt volt Alpár Ignác, Hültl Dezső, Korb Flóris Nándor, Nagy Virgil, Petz Samu, Tőry Emil, akik mind-mind a fővárosunk jelentős építészei.

Mementóként maradt itt a hivatalosan végállomási létesítménynek is nevezett kis bódé, aminek ajtajára menetirányító van kiírva, de hívhatjuk forgalmi irodának, vagy éppen „bábszínháznak” is, ahogy a benne ülő hölgy mondta: a kis függöny alatt az ablakon ugyanis skubizni lehet az utca színházát. Hogy mióta áll itt, pontosan nem tudjuk, de a tabulátorkezelő, amivel a 28-as, 37-es és 62-es villamosokat irányítják, illetve olykor a Nagykörútról/ra kanyarodó sárga monstrumokat is, igazi muzeális darab, van benne olyan biztosíték, ami 1980-ból származik. Egy 1955-ös archív képen pedig látni a kis építményt oldalról, ezek szerint 68 évet már biztosan eltöltött itt.

Egy ideig csak találgattuk, hogy ez vajon egy melegedő, pihenő vagy esetleg mellékhelyiség-e a villamosvezetőknek, de a legcélszerűbbnek az bizonyult, hogy odamenjek és megkérdezzem. (Hasonló építményt egyébként a Festetics utcai 24-es villamosmegállóban is találni, igaz, ott vasbetonból, és annak hivatalos leírásából tudjuk, hogy valóban végállomási létesítmény.)

Balra a Csokonai utcában van az egykori Népszínház titkos víztornya, de olyan takarásban, hogy igazán jó fotót nem sikerült volna róla készítenünk. De itt egy korábbi cikkünk pár távoli fényképpel:

Nem sokkal utána, az utca jobb oldalán találjuk a Chinatown Restaurant kínai éttermet. És mitől olyan különleges? Hát többek között attól, hogy ez az egyetlen földszintes épület az egész Népszínház utcában.

Egy 1977-es Fortepan fotó mutatja, hogy korábban is vendéglő működött itt, akkor Halászcsárda néven. Abban az időben még lehetett találni egy-egy földszintes házat az utcában, a 39-es szám alatt az Impulso Hotel helyén is egy ilyen állt.

A szomszédos DM helyén pedig a Csokonai mozi volt valaha, ami 1928-ban nyílt meg és egészen 1995-ig működött.

A Népszínház és a Víg utca sarkán egy korát igencsak megelőző épületet érdemes megnézni, aminek ráadásul kimondottan jó állapotban van a homlokzata is. Amikor rámutatok és megkérdezek valakit, tippelje meg, hogy mikor épülhetett, többnyire a 30-as vagy az 50-es éveket mondják. Határozottan úgy néz ki elsőre, mint egy valódi budapesti Bauhaus-épület, az 1937-ben emelt Margit körúti ún. Dugattyús-ház például kívülről emlékeztet is erre az épületre.

A Népszínház utca 19. letisztultsága, viszonylagos díszmentessége megelőlegezte a két világháború közötti modern építészetet, mert bizony 1911-ben készült el ez a csoda. Tervezője, Lajta Béla a Lechner-féle magyar stílusú szecesszióból indult, de később már az art déco jellemezte munkáit. Noha 1920-ban meghalt, és ez az irányzat csak azután kezdett el hódítani, korai előzményei már léteztek nem sokkal a századforduló után is, még ha nem is igazán az építészettel kötjük össze ezt a stílust, mint inkább az iparművészettel.

Lajta egyedi hang a magyar építészettörténetben. Azt mondják róla, hogy már a Nagy Háború előtt modern volt. Ha megnézzük az 1908-tól készült épületeit – a mai Újszínház (egykor Parisiana Orfeum, majd Jókai Színház) a Paulay Ede utcában, a Palotanegyedben a Vas utcai szakközépiskolát és gimnáziumot (valaha Gróf Széchenyi István Felső Kereskedelmi Fiúiskola), a Szervita téri Rózsavölgyi-házat –, érthető, miért nincs párja. Ebben a Népszínház utcai furcsa házban működött egyébként az irodája is.

Különlegesség a telek formája is: hegyes és keskeny. Harsányi Ferenc és Adolf a feleségeikkel közösen vásárolták meg 1911-ben, és sógorukat kérték meg, hogy megtervezze az ötemeletes bérházat. A Víg utcai szárny belső oldalán Róth Miksa-féle üveghomlokfal épült, ennek köszönhetően a lépcsőház különösen világos. A ház az engedélyezési tervek szerint sokkal díszesebb lett volna, sok szoborral és burkolattal. Jellemzően a háborút követően tűnt el a díszítettség az építészetben, és kezdtek a formára és a funkcionalitásra koncentrálni az olcsóság és a racionalitás jegyében, de a tendencia már a századforduló utáni években megjelent. Ha mondjuk 1890-ben építtettek volna ilyen lecsupaszított épületet, azt hitték volna róla, hogy munkásház, de az 1910-es években már megengedhette ezt magának egy tulajdonos, még egy ilyen, kimondottan jó környéken épült modern háznál is. Mert bizony a Népszínház utca menő helynek számított akkor Budapesten.

A Népszínház u. 16. alatti kalapos üzletet a cégére szerint több mint másfél évszázada, 1870-ben alapították, és még mindig működik. Igaz, a családi vállalkozás „csak” 1959 óta van ezen a helyen. Pár éve egyszer betértem nézelődni, nekem ugyanis csináltatni kell fejfedőt, mert akkora a fejem, hogy konfekciókalapot nemigen kapni rá. Valahogy aztán mégsem tudtam rávenni magam a kalaphordásra, még nem vagyok elég érett hozzá, de ha majd kopaszodni fogok, talán beruházok egy kalpagra.

Nem mai darab a Népszínház utca és Fecske utca sarkán a 25. számot viselő lakóház sem, a szecessziós épület a nagyváradi születésű Vágó-testvérek (József és László) munkája. József fiatalon még Alpár Ignác irodájában dolgozott, de amikor a főnöke összekülönbözött Lechner Ödönnel, otthagyta, és bátyjával alapított közös irodát. A kerületünkben a leghíresebb épületük a korábban készült Gutenberg-otthon, de dolgoztak a Századosnegyedben is egy kislakásos bérházépítési programban (sajnos azok a házak elpusztultak). Az 1908–1909-ben épült ház különlegessége a negyedik emeleti ablakok közt látható alakok.

A névadó utcán továbbmenve van még egy nagyon különleges ház, a 27-es számú. Olyan, mint egy kifordított gangos ház, aminek az utcára néznek a folyosói. Persze ez így nem igaz, mert ezek a folyosók valójában erkélyek, de nem tudok még egy hasonló épületet mondani Budapesten. Valószínűleg Párizsból jöhetett az ihlet, ott vannak ilyen gangszerű erkélyek, amik állítólag arra is alkalmasak voltak valaha, hogy lakjanak rajta emberek. 1957-ben legalábbis illetéktelen lakásfoglalónak neveztek meg egy idősebb, már nyugdíjas asszonyt, aki ott élt.

A Népszínház utcában amúgy azt szeretem talán a leginkább, ahogyan a letűnt időt idézi. Pontosabban, nem is egy bizonyos elmúlt korszakot, hanem a korszakok egymásra telepedését. Itt van az Auróra utca sarkán a Rávisz Trió Híradástechnikai és Antenna Szerviz. Egy üzlet a múltból, amikor még a nyugaton vásárolt rádiósmagnókon át kellett állítani az URH-sávot nyugatiról keletire. Akinek volt műszaki érzéke és bátran nyúlt hozzá, az otthon is megtehette ezt az áthangolást, mindössze pár alkatrészre volt szükség hozzá. De ezt többnyire inkább szakemberre bízták, aki vagy fusiban csinálta meg, vagy a Gelka, esetleg a Rávisz üzletekben.

– hirdette egykor a reklám, de hogy még 2023-ban is URH rádiók áthangolásával hirdesse magát az üzlet?! Mindenesetre jó tudni, hogy videómagnót is javítanak még valahol Budapesten.

Hogy mióta lehet itt ez az üzlet? A Rávisz – teljes nevén Rádió és Villamossági Szolgálat KTSZ (Kisipari Termelőszövetkezet) – már biztosan létezett az 1950-es években. A régi lapok tanulsága szerint a Népszínház u. 25.-ben – azaz egy házzal és sarokkal arrébb, a korábban említett szecessziós házban – már javítottak fúrógépmotort, varrógépmotort, kismotorokat, transzformátort tekercseltek. Egy 1963-as Népszavában megjelent hirdetés szerint pedig a Népszínház utca 27.-ben már rádiót, tv-t, lemezjátszót és háztartási kisgépeket reparáltak.

Átellenben, a Kiss József utca sarkán ugyancsak impozáns épületet találunk, ebben működik a JSZSZGYK is. Ez volt valaha a Polgári Serfőzde bérháza, amit Vidor Emil tervezett 1906-ban. A lakóépületben 1934-ben hozta létre a Dreher-Haggenmacher Első Magyar Részvényserfőzde Rt. a központi sörlerakatát. A Dudits Andor által 1908-ban megalkotott látványos homlokzati frízmozaikon – amiket az előző évtized közepén renováltak – sörgyári lovakat látunk, noha valamilyen történelmi jelenetnek tűnnek. Egy vadászatról hazaérkező király; középen Gambrinus, a sörös szekerén; jobbra munkából érkező emberek – mind-mind a sörkészítés és sörivás dicséretét hirdetik.

„Ötletes humor és mély művészi komolyság, a tömegek ritmikus mozgása és a színek erős dekoratív hatású összetétele pompás és kifejező díszt eredményeznek”

– jellemezte a munkát a Művészet folyóirat 1911-ben. Ja, és egy újabb Róth Miksa-emlékről van szó, Dudits terveit ugyanis ő készítette el, mivel nemcsak az üvegkészítésben volt otthonos, de a mozaikgyártásban is. A sörháznak is nevezett épületet régen hívták Sörös palotának és Szódás háznak is. Utóbbi nevet azért kapta, mert a nagy hátsó bejáraton szódás lovaskocsik közlekedtek valaha.

A Napház történetét korábban részben már megírtam, pontosabban az 1911–1912-ben Révész Sámuel és Kollár József tervei alapján épült 5+1 emeletes eklektikus lakóház aljában működő Eldorádó moziét, ami 1951-ben lett Nap mozi. 1986-ban zárt be, jelenleg Romano Kher Budapesti Roma Művelődési Ház a neve, korábban hívták Khamorro Kisebbségi Klubmozi és Kulturális Intézménynek is. A Napházat a fővárosi önkormányzat alapította 1993-ban kimondottan a roma identitás és kulturális értékek megőrzése, ápolása és továbbvitele céljából. Azóta a funkciója is változott, de valami menthetetlenül itt maradt a 90-es évekből.

Talán furcsa, hogy pont ezt emelem ki, nyilván nem ez a lényeg, de mivel ez egy szubjektív körkép, nem tudom nem megemlíteni a tipográfiát. Ahogy megláttam, rögtön beugrott, ez bizony a Magyar Narancs hetilap 90-es években használt címlapi betűtípusát idézi vissza. Pontosabban, nem is visszaidézi, hanem konkrétan ugyanaz. Rákérdeztem Bojtár B. Endre főszerkesztőnél, aki elmondta, hogy ez a Variex nevű betűtípus, amit Rudy Vanderlans és Zuzana Licko alkotott meg 1988-ban. (A Magyar Narancsot kb. 1994 táján kezdtem el olvasni és 2015 őszéig minden héten megvettem. Azaz volt az életemnek olyan pillanata, amikor hosszabb ideje olvastam a hetilapot, mint nem. Szándékosan nem voltam előfizető, szerettem magam megvenni, a 90-es években többnyire Józsefvárosban és az Astoria vagy a Kálvin tér aluljárójában, ahol egy nappal hamarabb kapni lehetett a narancsos rikkancsoknál.)

A „Pápatér” sarkán álló hatalmas tizenöt emeletes monstrum 1966-ban nőtt ki a BUVATI (Budapesti Várostervező Iroda) tervei alapján, az egykori Wertheimer-mulató helyén. A brutalista építészet „gyermeke” akkor Budapest legmagasabb toronyháza volt, ma is itt van a Tilos Rádió antennája.

A mellette, még a Népszínház utcában álló kisebb épület ugyancsak kilóg az itt megszokott architektúrából, érdekesen törik meg az utcasíkot a ferde beépített balkonok.

Megéheztünk és beültünk egyik kedvenc kerületi ebédlőhelyemre. A Beirut Express Restaurant a nevével ellentétben inkább büfé, ahol libanoni ételeket árulnak. Valamikor tavaly fedeztem fel, egyszer itt ebédeltem egy FiDo-parki tudósítást követően, és olyan kedves kiszolgálásban volt részem, hogy azóta is vissza-visszatérek. A környék tele keleti és afrikai büfékkel, de én többnyire ide szoktam betérni, mert itt nem volt még olyan, hogy távozás előtt ne kérdezték volna meg, ízlett-e az étel. Kicsit más a kínálat, mint a megszokott keleti büfék többségében, és inkább a húsos ételekben, ami meg nálam nem játszik. Ami a legtöbb hasonló műintézmény fölé emeli a kedves kiszolgáláson túl, az a berendezése. Nekem kimondottan tetszik. A „kvázi-csempék” mintája pedig olyan sokszínű, mint Libanon. Vagy mint Józsefváros.

Az utca jobbján haladtunk tovább a Teleki tér irányába, amikor elmentünk egy szokatlan kirakat mellett. Elsőre régiségkereskedőnek hittem, aztán megláttuk a kitüntetést: Szabó József villanyszerelő-mesternek ajándékozta az önkormányzat 2010-ben a Józsefvárosi Aranykoszorút. Bekukkantottunk, és szerencsénk volt, mert éppen bent volt a tulajdonos.

Szabó Józsefnek 50 éve van itt az üzlete, valaha a szomszédban működött, ami kalapos üzlet volt, de amikor az ottani tulajdonosok nyugdíjba mentek, elcserélte, mert ez a hely kétszer akkora. Még mindig ott vannak a régi szekrények, amiket megörökölt, mutatja, hogy abban is kalapok voltak. „Még évekkel később is jöttek ide a cigányok kalapért” – mondja, mi meg nem tudjuk, hová nézzünk a sok szép lámpa és csillár közt, egészen gyönyörű darabok is vannak köztük, amiket egy mai modern lakásban is lehetne használni, örök érvényű iparművészeti remekek.

József most fejezte be az ipart, már a 82. évében jár. Nem éri meg már felfűteni sem az üzletet ilyen energiaárak mellett. De megválni sem tud a helytől, az 50 év mégiscsak 50 év. Ezért még be-betér naponta 9 és 1 között bütykölgetni valamit, megjavít egy vasalót, de ez már nem az, ami régen volt. Nincs kinek átadja az ipart, a fia régen elment Kanadába, ahol egy gyárban dolgozik.

A Troya az egyik olyan hely a VIII. kerületben, ahová a leggyakrabban járok. Gábor barátom ajánlotta egyszer, hogy nézzek be oda, és azóta már nem kevés pénzt hagytam ott. Olyan termékeket találok itt, amelyeket máshol nemigen, talán még a Kashmir üzletekben, de én megszerettem a Troyát. Itt vesszük a kolonyát, a humuszt, az ayrant, a cig köftét, a sajtokat, a sumac (szömörce) szószt, meg a többit, ami kell. A török üdítőválaszték is pazar, és olyan ízeket találni, amikhez idehaza nem vagyunk hozzászokva. A húspultot nem nagyon ismerem, pedig amikor ajánlották, azt külön kiemelték. Ahol el szoktam veszni, az a fűszeres kis helyiség, szerintem felesleges ecsetelni, miért, a képek magukért beszélnek.

Sétánk ezen pontján döbbentem rá, hogy még mindig nem hagytuk el a Népszínház utcát, igaz, ezt ismerem talán legjobban a negyedben. Igyekeztünk hát sietősebbre venni lépteinket, hogy maradjon idő további érdekes helyekre és emberekre. Rögtön be is mentünk az Alföldi utca elején található üvegeshez.

Baranyai Vilmos 74 éves, ő sem ma kezdte az ipart. Nem panaszkodik, van elég megbízása, de azért régen sokkal jobban ment. Sosem volt egy Róth Miksa, de valaha hat alkalmazottja is volt, akikkel együtt vágott és csiszolt. A néhai Photo Hall teljes budapesti hálózatát ő üvegezte, a kirakatokat is, az nagyon jó pénz volt, igaz, nem kevés munka. Több iskolát is ő üvegezett mostanában, de már jóval kisebb volumenben. Az üveges szakma sokat változott az évek során, már nem Salgótarjánból jön az üveg, hanem egy orosházi amerikai gyárból.

Kisteherautóját le is cserélte, elég már a Land Rover Defender – ilyennel járt II. Erzsébet is, büszkélkedik Vilmos –, olyan munkát már nem is vállal el, amihez az anyagok nem férnek bele. És hát a vadászat a szenvedélye, ahhoz is jól jön ez a terepjáró.

A Fiumei út felé vettük az irányt, de az Alföldi és a Kun utca sarkánál megálltunk egy kattintás erejéig, hogy a FőKeFe (Fővárosi Közterület-fenntartó Zrt.) neonreklámját megörökítsük, nappal.

A Teleki térnek csak a csücske a negyed része, az egykori Tangó már nem az. Itt haladtunk tovább a Fiumei útra, ahol egy érdekes társasházat pillantottunk meg, az udvarára sikerült is bemennünk. A Székesfővárosi kislakásos bérház 1909–1910-ben épült az akkori budapesti polgármester, Bárczy István kislakásépítési és iskolaépítési programjának keretén belül, a 19. század végére jelentősen megnövekedett főváros lakosságának lakhatását elősegítendő. Az I. világháború előtt 50 ismert építészt kértek fel (például a már említett Vágó-testvéreket is), hogy építsenek a lakhatási válság enyhítése céljából lakóingatlanokat és iskolákat, ezek egyike a Bálint Zoltán és Jámbor Lajos tervezte bérház. Hogy miért találtuk izgalmasnak az épületet, azt talán a fotók hangulata elárulja.

Találtam egy 1957-es fényképet is a Fortepanon.

Rögtön mellette áll a társadalombiztosító székház épülete, aminek történetét Géza kollégám már megírta korábban, most kimondottan a házat díszítő reliefeket említenénk meg.

Eredetileg szoborsorban gondolkodtak, amikor 1911-ben a ház építésébe fogtak, végül külső domborművekkel díszítették a félemeletet, melyek a társadalombiztosításhoz köthető eseményeket, baleseteket, veszélyes élet- és munkahelyzeteket ábrázolnak. Gyakran megállnak itt az emberek és belefeledkeznek a szokatlan és baljós reliefekbe.

A közeli Baleseti Intézetről pedig én írtam cikket korábban, abban szerepel, hogy annak a Koltói Annának a javaslatára épült, akiről nem messze neveztek el teret a közelmúltban.

A kórházban egyébként sajnos 2007-ben én is megfordultam egy focizás utáni vádliizom-szakadás okán. Akkor nem nagyon volt arra érkezésem, hogy gyönyörködjem a Bauhaus inspirálta modernista épületben, mely a régi fotók alapján sokkal szebb volt a majdnem 90 évvel ezelőtti megépítése idején. Ami most is lenyűgöző, azok a bejárati ólomüvegek, viszont ezek csak 1984-ben kerültek oda Szentgyörgyi József festő tervei alapján. A kivitelező neve is szerepel a képek sarkában: ÜSZ (Üveges Szövetkezet), hogy megint visszatérjünk az üveges szakmára.

A Baross tér felé tartva a Fiumei út 7. előtt egy pillanatra megálltunk. Ez bizony egy logó a javából, nem is akárkiké: valaha itt volt a Fogtechnikai Vállalat a földszinten, igaz, akkor még Mező Imre nevét viselte az utca. Egy Facebook-poszt megerősített minket abban, hogy valóban a Fogtechnikai Vállalat márkajelzését látjuk.

A bejegyzés megtekintése az Instagramon

Berzátzy Gábor (@mosolymanufaktura) által megosztott bejegyzés

A Baross térre érve pedig a magasba vetettük a tekintetünket, tudtuk, miért érkeztünk. Naná, hogy a neonokért, amik közt van régi és új egyaránt. Rudinak nyilván a Canon volt az izgalmas, nekem meg a Vetőmag, és mint sajtómunkásokat, az Esti Hírlap reklámneonja is megérintett minket.

A Rottenbiller u. 33-ról meg kevesen tudják, hogy a kétezres évek elején ott működött az R33 nevű művészeti közösség és kommuna, ami később a Vágóhídra költözött, ahol a 2017-es bezárásig üzemeltettek próbatermeket és koncerttermet. (Jómagam is ott próbáltam zenekarommal, és az egyik legfontosabb fellépőhelyünk is volt.) A Rákóczi úton haladva pedig nem messze a Ruházati Bolt Vállalat régi neonja maradt meg örökségként az „átkosból”.

Ugyanezek a fényreklámok 1970-ből a Fortepanon is fent vannak.

Mennyivel jobb lehetett ez a neonreklám, mint az a print hirdetés, amit egy 1968-as filmhíradóban csíptem el!

Amikor a Luther-házról van szó, többnyire az udvarán található szlovák templomról szoktak beszélni – mi is többször írtunk már róla. Pedig az azt körülölelő ház – melynek kapuját egy Luther-szobor díszíti – története is érdekes. A templom a régibb, 1856-ban kezdték el építeni, de csak 1867-ben adták át. (Ugyanaz a Diescher József tervezte, mint aki a Bródy Sándor utcai Olasz Kultúrintézetet – az egykori képviselőházat –, valamint a Horánszky utcai Vörösmarty Gimnáziumot.)

Azért kellett megépíteni, mert a szlovák evangélikus közösség kivált a pesti evangélikusok közül, akiknek korábban a Deák téren voltak istentiszteletei elkülönülve a magyar és a német lutheránusoktól. A templom megépülését nehezítették az anyagi gondok, a többemeletes bérház is ezért épült meg végül 1893–94-ben Schweiger Gyula tervei alapján, hogy a gyülekezetnek bevételt termeljen. Most viszont a háznak nem ártana valamilyen pénzforrást szereznie, hogy a homlokzatát rendbe hozzák és a málló vakolatú pompás épület méltó külsőt kapjon ismét.

Nem sokat kell menni a Blaha felé, hogy egy újabb érdekes népszínháznegyedi épületre bukkanjunk. Az 51-es számnál egy szokatlan kialakítású bérház magaslik, amit franciaudvarosnak szoktak nevezni. Sokan talán nem is tudják, hogy még Rákóczi-szobor is van itt, csak fel kell pillantani a ház tetejére, ott az utcanévadó fejedelem emlékműve rögtön két példányban, ahogyan a mellette álló babérkoszorút tartó nőalak is meg van duplázva. Az 1912-ben épült bérházat – ahol Szepes Mária író is lakott gyerekkorában – Hofstätter Gutmann borkereskedő építtette, és nemcsak lakóházi funkciókat kapott, hanem 27 üzlethelyiséget is kialakítottak az átjáróházas kialakítású, két belső udvaros épületben. A megrendelő nyitott volt a szokatlan építészeti megoldásokra. Biztosan nem véletlen, hogy az egyik fia, Béla maga is híres építész lett, számos art déco és modernista bérházat tervezett Újlipótvárosban, talán a legismertebbek a Domány Ferenccel közösen tervezett, a magyar Bauhaus egyik csúcsteljesítménye, a Dunapark-házak, melyeknek látványos csigalépcsőit biztosan mindenki látta már fényképen, vagy éppen filmen. (A Dunapark-lakásokhoz nagyon ragaszkodnak a tulajdonosaik – itt lakik Fenyő Miklós is –, ritkán kerül ilyen ingatlan a piacra.)

Akárcsak a három házzal arrébb álló épületről, itt is elmondhatjuk, hogy nagyon ráférne egy alapos renoválás.

Amikor a Luther utcából a Rákóczira szoktam kiérni akár gyalog, akár biciklivel, mindig megnézem a túloldali épület ablakait. A megtört üvegfelületen a nyolckerből látom a hétker (egykori lakhelyem) tükrében a nyolckert évtizedek óta, szerintem valahol még nekem is van ilyen fotóm – csak sokkal bénább változatban persze.

Itt azonban irányt változtattunk, nem a Blaha felé mentünk tovább, hanem a Luther utcára fordultunk le, ahol bementünk az egyik hangszerüzletbe. Azért mondom, hogy az egyikbe, mert három is van egymás mellett: egy régi hegedűkészítő és -javító (ami épp zárva volt), a gitárokra specializálódott Medgyesi Hangszerbolt, és rögtön mellette az 1993 óta működő B & K Violins.

Éppen akkor érkezett Baki Róbert, az üzlet tulajdonosa, vezetője, és szívesen invitált be az üzletbe, ahol nemcsak árulnak, de készítenek és javítanak is vonós hangszereket. Nagybőgők, csellók brácsák és főleg hegedűk vannak itt, újak és régiek egyaránt. Nem a felső kategóriát célozzák meg, de nem is egyszerű gyakorló darabokat gyártanak, ám kimondottan fontos számukra, hogy termékeik jó minőségűek legyenek.

Ennek megfelelően 3-400 ezer Ft-tól indul itt egy hegedű ára – tájékoztat minket Róbert, aki azt is megmutatja, hogy 18-20 lakkréteg is kerül a jávorból, ritkábban kőrisből készült hangszerekre. Azt is elmondja, hogy meg tudja ugyan szólaltatni a hegedűt, de azt nem állítaná, hogy játszani is tud rajta. Ő a hangszerkészítés és -javítás csínját-bínját sajátította el és kimondottan vonósokkal foglalkoznak. Volt már rá példa, hogy javítottak gitárt, de az kivétel volt, a gitárosokat átküldi inkább a szomszédba.

Baki Róbert elmesélte nekünk azt is, hogy nemzetközi hegedűkészítő versenyt rendeztek tavaly. Az igazán neves rendezvény a covid miatt csúszott, de 2022-ben sikerült végül megvalósítani a Nemessányi Hegedűkészítő Versenyt. Az indulni szándékozóknak egy Nemessányi Sámuel által 1865-ben készített hegedű minél pontosabb másolatát kellett elkészíteniük. Kínai győzelem született, magyar és francia versenyzők lettek még dobogósak.

A 19. században élt névadót a magyar hegedűkészítő iskola legtehetségesebb és legjelentősebb alkotójaként tartják számon, Nemessányi Sámuel Félix emléktáblája a Nagy Fuvaros utca 18-as számú háznál olvasható, mely szerint egy ideig ott állt az épület, ahol utolsó éveiben élt és dolgozott. Miután felesége meghalt, fivérének özvegye lett az élettársa, az a Luise, aki ott vezetett élelmiszerboltot, ő invitálta ide a bohém mestert. Nemessányi egykori hangszerei afféle „magyar Stradivarik”, nem sok van belőlük az országban. Léteznek olyan Nemessányi-hegedűk is, melyek olasz címkét kaptak és úgy árulták őket egykor.

Bevallom, inkább járok koncertre, mint színházba, persze az Operaház alá tartozó Erkel egyszerre a zene és a színjátszás terepe is. Amikor sétánkon az 1911-ben épült Erkelt megláttam, természetesen egy régi koncert ugrott be 1997 júniusából, amikor Nick Cave és zenekara két este adott koncertet. Pár évvel korábban a Petőfi Csarnok szabadtéri színpadán láttam, és nem nagyon tudtam elképzelni, hogyan adhat ülős estet majd egy színházban. Persze az akkori újabb zenéi és hangszerelése megadták erre a választ, de a koncert végére csak felálltak az emberek, és táncra perdültek.

És vissza is értünk a Népszínház utcába, ahol a Blaháig baktattunk vissza, már kissé fáradtan. Aztán megírtam az én privát Népszínháznegyed-történelmemet, amiből így is rengeteg dolog maradt ki, és amely igencsak unalmas szócséplés lenne Rudi kollégám fotói nélkül.

Fotók: Karancsi-Albert Rudolf

Köszönet Vincze Miklósnak, hogy kérdéseimmel fordulhattam hozzá a cikk készítése során.