Ezúttal nem Lakatos Menyhért életútját vagy az irodalmi munkásságát részletezem – aki kíváncsi rá, az interneten minden lényeges információt megtalál. Valami másról szeretnék beszélni: Lakatos Menyhértről és azokról az értelmiségiekről, akik a hetvenes évektől kezdve elindították
a roma emancipációs mozgalmat.
Abban az időben a törvény még a létezésünket is tagadta: nem ismerte el a cigány népet, kultúrát és nyelvet önálló entitásként. Ebben a jogfosztott állapotban egyedül a kultúra maradt az eszközünk, hogy kiáltsunk az egyenjogúságért. Ma mégis ott tartunk, hogy magát az „emancipáció” szót is száműzték a közbeszédből. Akiknek hatalmukban állna valódi változást elérni, ma már csak integrációról, felzárkózásról és felemelkedésről beszélnek. Az emancipáció azonban máig nem jött el: csak a jelzők változtak, miközben mi továbbra is az elismerésért, a jogegyenlőségért küzdünk saját hazánkban.
Nem hiszem, hogy be kellene mutatnom az úttörőket, de a nevüket le kell írnom: Lakatos Menyhért mellett ott volt Choli Daróczi József, Daróczi Ágnes, Péli Tamás, majd később Fátyol Tivadar és Zsigó Jenő. Fontos emlékeztetni rá: ezek a férfiak minden megjelenésükkel tiszteletet parancsoltak. Makulátlan eleganciájuk, ápoltságuk és lehengerlő kisugárzásuk mellett nem lehetett szó nélkül elmenni. Egyéni és közösségi méltóságuk olyan európai műveltséggel párosult, amely messze túlmutatott a roma hagyományok ismeretén. Tanító erejű példaképek voltak ők, és alapvető fontosságú lenne, ha a mai roma közélet szereplői is az általuk kitaposott, méltóságteljes úton járnának.
A mai szereplőknek nem szabadna megfeledkezniük arról, hogy a mozgalom nem velük kezdődött. Alig élnek már a régiek közül, ezért a még köztünk lévő tanúktól kérdezni kellene: hogyan csinálták? Mit tettek, és milyen hibákat követtek el? Tanulni kellene tőlük és tanulni az írásaikból is. Vajon a mai vezetők közül hányan olvasták Lakatos Menyhért könyveit? Hányan mondhatják el, hogy a polcukon ott sorakoznak Daróczi Ágnes, Zsigó Jenő vagy Horváth Aladár kötetei? Ezek a művek nemcsak személyes emlékek, hanem a polgárjogi küzdelmek elhallgatott krónikái – a modern magyar történelem megkerülhetetlen dokumentumai, amelyek méltatlanul hiányoznak a közös emlékezetünkből.
És kérdezhetném a költőinket is: hányan ismerik Balogh Attila, Bari Károly vagy Osztojkán Béla verseit, regényeit? Hányan olvasták Holdosi Józseftől a Kányákat? Ezen ismeretek nélkül mit adhatunk tovább a következő generációnak?
A kultúra nem merülhet ki a Facebook-lájkokban. Jelen kell lenni a színházi előadásokon, a tárlatokon, a közösségi eseményeken. Annak idején mi mindenhol ott voltunk: szerettük, tiszteltük és segítettük egymást. Nem szavakban voltunk tetterősek, hanem cselekedni akartunk. Természetesen akkor sem értettünk egyet mindenben, de
bántások nélkül is meg tudtuk beszélni a konfliktusokat.
Lakatos Menyhérték generációja közös szellemi fundamentumot próbált lerakni. A mai helyzetet azonban a politika szándékos megosztottsága nehezíti: erőforrásokat és pozíciókat ígérnek azoknak, akik hajlandóak szembefordulni a társaikkal. Valódi szakmai fórumok híján a viták személyeskedő szinten, a nyilvánosság előtt zajlanak. Pszichológiai tény, hogy a tartós elnyomás alatt élő csoportok gyakran egymás felé fordítják dühüket, ha a valódi hatalmi központokat elérhetetlennek érzik.
Azzal azonban, hogy mindenki a saját felsőbbrendűségét hirdeti, éppen az a kollektív erő vész el, amelyet az elődeink képviseltek. Ők tudták: a széthúzás a legnagyobb ellenség, mert ürügyet szolgáltat a többségi társadalomnak arra, hogy ne vegyenek minket komolyan.
Amíg egymást marjuk, nem a közös sorsunkat építjük – ez a mozgalmi emlékezés legfőbb tanulsága. Április 11-én lehetőségünk lesz közösen, méltóságteljesen emlékezni Lakatos Menyhértre. Várunk mindenkit szeretettel!
