„Akkor elég nehéz időket éltünk Cataniában, ahonnan származom”, kezdi történetét Carmelo. Első kis üzletét, ahol elviteles pizzát árult, 2011-ben nyitotta meg. Nem volt egyszerű megélnie. Az egyik kinti vendége épp akkor nyitott egy kis szicíliai reggelizőhelyet a Ferenciek terén. Megkérdezte Carmelót, nem tudna-e segíteni neki nyáron pár hónapot.

Népszerű helyek, rossz minőség

Akkor jött ide először. Aztán elkezdte felfedezni a várost, felfedezni az olasz éttermeket, és hát „akkoriban az ételek, éttermek minősége egyáltalán nem volt jónak mondható”, sőt kifejezetten rossz volt. „Nagyon csalódott voltam – mondja Carmelo –, én olaszként szégyelltem magam.” Most már sok remek pizzériát ismer Carmelo a fővárosban, a legtöbbjét magyarok csinálják, megtanulták, hogyan kell jó pizzát csinálni. Most már a magyar vendégeket sem lehet átverni.

Majd Carmelo Magyarországra költözött, ami szintén nem volt egyszerű pont a covid után. Kapott egy hívást az ugyancsak Krúdy utcai Al Dente étterem tulajdonosától, Marcótól. „Szia, hogy vagy? Nem akarod megvenni az éttermet?” Ezt az esélyt Carmelo nem hagyhatta ki, leültek, megszületett az egyezség.

Aztán viszont jött egy lehetőség társtulajdonosként egy új helyet nyitni, mégpedig az Al Dentétől pár méterre, az amúgy is szívéhez nőtt Krúdy utcában. Így az Al Dente is szó szerint a látóterében marad. Ennek a stílusa az Al Dentéhez képest olaszosabb, nagyobb szerepet kap az elegancia. „A magyarok gyakran megijednek, ha egy helynek stílusa van, elegánsabb, azt hiszik, drágább. Pedig a két helyen ugyanannyiba kerülnek az ételek.”

A menüt teljesen szabadon alakította az öccsével, akivel megpróbálták ötvözni a gourmet kínálatot a kevésbé ismert, de tradicionális olasz pizzafélékkel. „Ez már az Al Dente átvétele előtt nagy álmom volt, de ott inkább megtartottuk a klasszikusokat. A minőség itt is és az Al Dentében is ugyanolyan fontos nekünk, ebben nem adjuk alább.”

Narancs, füge, ananász a pizzán

Az Al Piattóban csak pizzát és a variációit lehet kapni, de ha lesz rá mód, lesznek tésztás ételek is: egy vega, egy ragus és egy halas tésztás, „ez elég”. „17 éves korom óta pizzát sütök, most 35 vagyok, ehhez értek a legjobban. Meg tudom mutatni az embereknek, milyen az igazi, és hogy lehet a dolgokat megbolondítani.”

A pizzériák választéka általában alig különbözik: margherita, diavola, parma, kicsik a különbségek. De itt lehet játszani.

Van narancsos-szardellás pizzájuk is.

A cataniai pizza ugyanolyan, mint amit mi is ismerünk Nápolyból? „Nem. Amit itt csinálunk, az a nápolyipizza-sztereotípia, ahogy az emberek ismerik a pizzát. A cataniai szárazabb, laposabb, inkább a római pizzára hasonlít. Mi más lisztet használunk, más a tészta elkészítésének folyamata.”

És Carmelo nem is akarja itt kipróbálni a cataniait. Miért? Mert az ott másra való: elvitelre veszed, meccs előtt bekapsz egy falatot. Itt a pizzaevés máshogy működik: az emberek beülnek az étterembe és rögtön lefotózzák a pizzát, megosztják a Facebookon, Instagramon, ez az első dolguk. „Tehát a pizzának mutatósnak kell lennie.” Ezért maradt Carmelo a nápolyi típusú pizza mellett. Emellett érezni kell, hogy mi a menő, mert a fiatalokat is el kell érnie. És a fiatalok nem rajonganának egy lapos pizzáért.

Az olasz–magyar kapocs, a lángos

De más ihletője is van Carmelónak: a lángos. Amikor először evett, rögtön beugrott neki a montanare nevű olasz, közelebbről nápolyi étel. Ez egy normál méretű pizza félbehajtva, olajban sütve, amit a végén még kemencében is megsütsz. Ez ihlette a montanare kisebb verzióját, a montanarinét. A kisebb méretet inkább hajlandóak az emberek kipróbálni, mint bekockáztatni egy nagyobbat. ​

És ezt felspécizik mindenfélével, mortadellával, pisztáciakrémmel, „tejfölös-fokhagymás sajnos nincs. De a magyarok imádni fogják”. Carmelót a lángos is egy kis eszmefuttatásra készteti: „ez az egyetlen közös dolog a két népben. A gasztrokultúra teljesen más, de a lángos majdnem ugyanaz.” Még ha a tészta kicsit más is, Carmelo is imádja, a Normafán, Velencei-tónál mindig bekap egyet.

Fotók: Mile Máté