Hogyan lettél a galéria művészeti vezetője, mi a koncepciód?

Nem szeretem saját magamra ezt a kifejezést használni, de valamit mondani kell, ugye. Szóval, tavaly a 3000 számozott darab című film bemutatójára elkészítettem egy installációt, amiből utána rögtön megrendeztem egy kiállítást itt a galériában, és ezután kaptam a felkérést, hogy ha vannak még hasonló elképzeléseim, akkor használjam a teret.

A kiindulási pont az volt, hogy a Roma Parlamentnek (RP) időközben lett egy új székhelye az Üllői úton (a galéria a Roma Parlamenthez tartozik), ahol innentől már lehet tárolni az RP gyűjteményét. Az én koncepcióm pedig az, hogy van egy óriási tátongó kulturális lyuk Magyarországon, mégpedig az, hogy

ahol a kritikai nézőpontok rendszeresen be lennének mutatva.

Azon pedig, hogy roma galéria, mi leginkább azt értjük, hogy vagy roma művészek állítják ki a létrehozott munkáikat, vagy pedig olyan művek szerepelnek – akár nem roma alkotóktól –, amik valamilyen módon a roma reprezentációhoz köthetők. Megújítottuk a galéria arculatát is új logóval, és Bura Galéria lett az új neve, elhagytuk a Károly nevet belőle.

Miért kellett nevet változtatni?

Ebben a formában ez a név nem biztos, hogy vonzó annak a közönségnek, akit el akarunk érni, mondjuk a legfiatalabb generációnak vagy a haladóbb művészeti közegnek. De mégis meghagytuk a Bura nevet, mert azt akartuk, megmaradjon az emlékezete Bura Károlynak, aki a saját idejében nagyon progresszív gondolatokat képviselt – a vagyonát ajánlotta fel egy roma múzeum létrehozására.

Többes számban beszélsz, kik még a munkatársaid?

Fedorko Boglárka és Lakatos Nikoletta segítenek, most leginkább Niki, aki az operatív, gyakorlati szervezésben támogat, ő kezeli a kapcsolatokat meg a határidőket. Neki nagyobb rutinja van abban, hogyan lehet olajozottan működtetni egy ilyen helyet. Amúgy

ezt, a két kiállítás is minimálpénzből készült, nagyon sok barát segített, ha meg valamilyen anyagot kellett venni, akkor a zsebünkbe nyúltunk.

Milyen volt a kiállítások visszhangja?

A két kiállításon összesen 600-700 látogató volt. Mind a két kiállításmegnyitón tumultus volt, nem fértek be az emberek. Legutóbb a Cigánybűnözőkön kétszer tartottam meg a tárlatvezetést egymás után. Sok csoport bejelentkezett, hogy meg szeretnék nézni a kiállítást. Körülbelül 15 cikk született erről a két kiállításról olyan prominens művészeti lapokban, mint az Élet és Irodalom vagy a Hvg műrovata, a kultura.hu, és ezekre a kiállításokra nagyon-nagyon sok kurátor és művész is ellátogatott. (Lapunk is írt róla – a szerk.)

Mitől progresszív egy művészet?

Először is, evidenciának vesszük, hogy a roma kultúra része a magyar és az európai kultúrának, és emellett azt is gondoljuk, hogy a roma kultúrának az autentikus kultúra mellett részét képezik a kortárs kritikai narratívák is. Ezek mentén igyekszünk kiállítási koncepciókat létrehozni.

Miféle kritikai narratíva? Ez mit jelent?

A roma létből alapvetően következnie kéne a kritikai nézőpontnak. Romaként ebben az országban, vagy akár egész Európában, hátrányokkal indulsz. Ha ezt felismered, az egyik lehetőséged az, hogy elfogadod, a másik lehetőséged pedig az, hogy valamilyen módon felszólalsz ellene.

A roma létből már alapvetően következnek ilyen kritikai attitűdök. Ezek a művészetnek azok a területei, amik már határosak az aktivizmussal, de olyan kritikai narratívákra is gondolok, mint a feminizmus, ami szintén metszetbe állítható a roma nézőponttal. Például az első kiállításunk, a Te nem vagy olyan, négy fiatal művésznő tárlata volt. Galyas Denerak Dóra, Horváth Anita, Balázs Kitti és Takács Zsófia állítottak ki, a kurátor pedig Oltai Kata volt. Tök fontosnak éreztük, hogy rögtön a nyitásnál

kezdjünk bele.

Vagy a Cigánybűnözők, ami inkább egy politikai szatíra, ahol MC Lakatos Hunor, gróf Nagybányai Horthy Rolex Leonidasz és Hádész Jr. álkarakterekbe bújva szatirizálunk nemzettudaton, Nagy-Magyarországon, vagy fordítjuk visszájára a cigánybűnözés szót. Ez a tárlat is súlyos, sőt szomorú problémákat dolgoz fel, ellenben itt a humorral, az iróniával dolgozunk.

Említetted, hogy fontos, hogy az anyagaitoknak roma vonatkozása legyen. Van határvonal, hogy egy személy vagy egy kiállítási anyag honnantól kezdve esik bele ebbe a kategóriába?

Az, hogy ki cigány, azt nekem semmilyen jogom nincs meghatározni. Azt sem mondhatom meg senkinek – ez nagyon erősen benne van a szemléletünkben –, hogy ha te azt mondod magadról, hogy cigány vagy, vagy roma kultúrát csinálsz, akkor nekem nincsen jogom kétségbe vonni, hogy ez valóban roma-e.

Vitatkozhatok a nézőpontoddal, tehetek rá kritikát, mondhatom azt, hogy vannak tévedéseid, de

Nem akarjuk mi senkinek megmondani, hogy milyen egy rendes cigány, egy rendes roma, s hogyan kell rendes romának lenni. De nem csak cigányokkal kapcsolatban van ez így, folyamatosan azt hallod a médiában, a politikai beszédben, hogy egy rendes magyar ilyen vagy olyan, vagy egy nőnek hogyan kell viselkednie, szóval ez benne van a levegőben.

Nincs nagy meglepetés, amikor akár cigányok, akár nem cigányok részéről kap az ember ajánlatokat, hogy hogyan legyél te rendes roma, rendes művész meg rendes akármi. Mi ezeket az ajánlatokat nem tesszük meg, hanem az érdekel, ki mit mond, és akkor azzal az állítással aztán lehet egyetérteni vagy vitatkozni.

Miért, neked sokan próbálták megmondani, hogy milyen a rendes cigány viselkedés?

Persze, folyamatosan, ne viccelj! Ezt folyamatosan visszahallja az ember, hogy mi cigányos és mi gádzsós. De mondjuk a gitár mióta egy cigányos dolog? Hát, nem annyira ősidőktől fogva, amióta gondoljuk, valószínűleg előbb volt a Beatles, mint a gitár a cigányzenében, merthogy az a beatkorszakkal jött be, az autentikus zenében előtte szájbőgő volt meg ének. Azóta viszont semmi kétségünk nincs afelől, hogy a tambura vagy a gitár romásan tud megszólalni.

Én úgy tekintek a roma kultúrára, hogy az egy folyamatosan fejlődő és bővülő dolog. Részét képezik a tradíciók, de például, ha maradunk a 3000 számozott darab című filmnél, az a filmnyelv, ami ott használatban van, az a fajta szerkesztési mód innentől kezdve részét képezi a roma kultúrának.

Tehát mondjuk nem lineáris a történetmesélés, hanem absztraktabb, töredezettebb meséléssel vannak elmondva cigányok nagyon is valóságos történetei. Innentől kezdve ez be van emelve a cigány kultúrába, és azt hiszem, ez talán azt is jelenti, hogy tágítod a lehetőségeit annak, hogy a saját roma identitásodról, a romákat érintő kérdésekről milyen eszközökkel fogalmazod meg a válaszaidat. Emellett még azt kell megérteni, hogy

nem egymással szemben álló dolgok.

Valahogy úgy érezni, hogy egyre virulensebb mostanában ez a progresszívabb, fiatalabb roma közeg. Ott van a ti galériátok, a Kesztyűgyár Galéria, a különböző civil szervezetek, a Független Színház, a Tudás​ 6alom csoport és még sorolhatnám, folyamatosan jelen vannak különböző művészi akciókkal. Igaz-e a tapasztalat, hogy megbolydult ez a közeg, és ha igaz, akkor miért?

Szubjektíven lehet azt állítani, hogy virulens ez a közeg, én ezt nem tudom, de az biztos, hogy van most egy nagyon erős mezőny. Roma fiatalok, akik ilyen-olyan művészeti ágakban csinálják a dolgukat, nagyjából ismerik is egymást, többnyire barátok, szívesen dolgoznak együtt, és hát ennek akarva-akaratlanul meglátszik az eredménye.

Én most leszek 34, ehhez a fiatalabb generációhoz sorolom magam, és most épp azt próbálom felderíteni a magam eszközeivel, milyen alkotók lehetnek a terepen, akik nálunk fiatalabbak.

Van egyébként egy hozzáállásbéli különbség, hogy ez a generáció már nem azt gondolja a művészetről, hogy tanít,

diskurzus. Nem alá-fölérendelt viszonyban képzeli el az alkotót és a befogadót. Az idősebbeknek sokkal frontálisabb a kommunikációja, a fiatalabb generáció pedig sokkal inkább a mellérendelő viszonyokra épít. De én ezt nem ellentétként fogalmaznám meg, hanem különbségként.

Nyitókép: Huszár Boglárka