Steiner Béla – ahogy születésekor hívták – 1868-ban látta meg a napvilágot a Vas megyei Halastón, az apja mészáros-kocsmáros volt. Kamaszkorát állandó nyughatatlanság és bátor önállóság jellemezte, több tanítóképzőt is bejárt, közben rőfös- és szabóinaskodott, pásztorkodott, nevelősködött. Budapest a húszas éveiben találta meg. Öccse egy kocsmába vitte történelmi előadást tartani – cipészeknek. Somogyi megdöbbent: az egyszerű munkások
nem inni, hanem tanulni mentek az ivóba.
Ettől kezdve falta a szocialista brosúrákat magyarul és németül.
1893-ban állami tanítónak nevezték ki Felsővisóra. Házasságot kötött, hét gyermeke született – egyikük Hatvany Lajos felesége lett. Munka mellett leérettségizett, megtanult franciául, egyetemre járt, falun hitelszövetkezetet szervezett, cikkeket írt Suhogó álnéven a Népszavának.
1897-ben hívták fel Budapestre a lap szerkesztőjének, a példányszám hónapok alatt megsokszorozódott. Aztán egy besúgó révén kiderült, hogy „veszélyes szocialista” vezeti a lapot.
Azonnal kirúgták tanítói állásából és elbocsátották az újságtól is.
Hét évig nem volt kapcsolata a munkásmozgalommal, de amikor 1905-ben a Népszava napilappá vált, visszatért. Ettől kezdve élő lexikona volt a főváros ügyeinek. 1907-ben jelent meg a fordításában August Bebel A nő és a szocializmus című könyve – ez lett a szocialista nőmozgalom „bibliája” évtizedekig.
Népiskolai olvasókönyve nagy sikerrel jelent meg. 1906-ban megalapította a tanítók lapját, az Új Korszakot, és elnöke lett a Tanítók Szabad Egyesületének. 1918-ban, az őszirózsás forradalom idején Károlyi Mihály közoktatásügyi államtitkárrá nevezte ki. A Tanácsköztársaságban azonban elvi fenntartásai miatt nem vállalt szerepet,
bírálta a proletárdiktatúrát.
1919 őszétől, amikor újra szerkesztője lett a Népszavának, cikksorozatban írta meg, mit művelnek Horthy különítményesei: az orgoványi mészárlást, a dunántúli vérengzéseket, a fehérterror kegyetlenkedéseit. Egyedül ő merte leírni az igazságot. A Gellért Szálló étkezőjében egy este felolvasták egy cenzúrázott Népszava-cikk kefelevonatát. Az asztaltársaság – ahol Horthy Miklós is jelen volt – bősz haragra gerjedt.
„Ezt a gaz Somogyit a Dunába kéne tenni!”
– kiabálták.
Somogyi tudta, hogy veszélyben van: elköltözött lakásáról, az Orient szállóban bújt meg és soha nem ment egyedül a szerkesztőségbe. 1920. február 17-én este fél tízkor Somogyi Béla és fiatal kísérője, Bacsó Béla újságíró hazafelé indult a Conti (ma Tolnai Lajos) utcai szerkesztőségből, amit előző év decemberében
már szétvertek egyszer.
A Nemzeti Színház mellett tiszti egyenruhás férfiak szólították le őket: a városparancsnokságra kell menniük. Az Ostenburg-különítmény tisztjei Dunakeszi felé hajtottak velük. Amit ott tettek, azt a boncoló orvos jelentése tárta fel: súlyos fejsérülések, kiütött szem, betört orrcsont, szorosra hurkolt kötél a nyakon, zsebében nehéz kő. Halálát egy hátulról leadott pisztolylövés okozta, ez tolta ki a szemét. A holttestet a Duna sekély vizébe dobták, 19-én találtak rá, Bacsóéra 21-én. „Egy pillanatig sem maradnék a helyemen, ha minden tényező részéről nem történnék meg minden a legszigorúbb megtorlásra” – ígérte Huszár Károly miniszterelnök. Horthy is a bűnösök kézre kerítését ígérte. A rendőrség 48 óra alatt feltárta az ügyet,
tudták, kik a gyilkosok.
Aztán az ügyet átadták a katonai ügyészségnek, ahol azt eltusolták. 1921-ben Horthy közkegyelmet adott a különítményeseknek, a tetteseket 1930-ban felmentették. Temetésén több tízezer ember vonult fel a Kerepesi temetőig. Némán, gyásszal és fogadalommal. A Fiumei úti temetőben ma is ott nyugszik. A Blaha Lujza és a Gutenberg teret összekötő utcát róla nevezték el 1962-ben a Rökk Szilárd utca egyik részét átkeresztelve. 2023 júliusában a Józsefvárosi Önkormányzat emléktáblát avatott a Tolnai Lajos utca 4–10. szám alatt, innen indult el utolsó útjára Somogyi Béla és Bacsó Béla. A tábla nemcsak a két mártír emlékét őrzi, hanem a Magyarországi Szociáldemokrata Pártét és a Népszaváét is – azt a lapot, amely „a fény volt a Horthy-korszak éjszakájában”.
Nyitókép: Somogyi Béla képe a Szocializmus egyik 1930-as számából
