Fáj a derekam, mondom a telefonba takarítás közben, kellene egy kis segítség. Ingur ért a testekhez, az enyémet ismeri is régről, ráadásul személyi edző, vagy mi a franc, szóval adjon már tanácsot, ez az egyetlen kérésem lenne csak, semmi más. Ingur erre végigkérdezi, milyen gyakorlatokat végzek, hogyan erősítek, mit táncolok mostanában, és végül kifakad, „hát nem érted, nyújtás!” „Ja, hogy az…”, mondom elkedvetlenedve, és kicsavarom a szódabikarbónás oldatban áztatott rongyot. „De biztos?” „Esélyes”, válaszolja. „Gyere át, megnézem.” „Jézus, dehogy,” vágom rá azonnal. „Csak kérdezni akartam. Te szerelmes vagy, múltkor mondtad, nem megyek át, hogy megnézd a derekamat!”
Elzárom a csapot, és magyarázni kezdek a kihangosítóra kapcsolt telefonba, hogy megértse azt az egyetlen tiszta érzést, ami az utóbbi időszakban eltöltött, és amivel kapcsolatban úgy éreztem, hogy érthetetlen módon túlszárnyalom a saját lehetőségeimet. Ismeretlen és egyszerű szeretet, semmi düh – nagy megkönnyebbülés. „Mióta elmesélted a szerelmedet, én arra gondolok, hogy boldog vagy, és… ugye boldog vagy?”, sárga gumikesztyűmmel a homlokomhoz érek véletlenül, „iszonyúan örülök, ha igen, és… nincs más, akinek ennyire örülnék, a pokolba kívánom a többiek boldogságát, de a tiédet nem, és hidd el, hogy őszintén…” mondom makogva, és szeretném, ha érezné a furcsa áradásomat, csakhogy Ingur nem hallgatja sokáig. „Gyere már át, meg akarlak dugni. Hiányzol”, közli inkább nem annyira túlcsordulva. Ez váratlanul ér. „Ingur, ez nem jó ötlet”, győzködöm, „ez mégiscsak egy szerelem, ilyenkor fontos, hogy hagyjuk egymást…”, de Ingur csak hallgat a másik oldalon.
Meglep az egész. Ingur egy hónapja még nem akart velem találkozni az új szerelme miatt, és hamar rájöttem, hogy igaza van. Beterveztem a következő két évet nélküle, most mi legyen? Hiba lenne változtatni a terven, csak ez a május meggyötör a rügyekkel meg bimbókkal, esővel és a hirtelen felébredt vággyal, amely igaz, hogy elsősorban Búbra irányul, de Búbot nem hívhatom különböző okokból, amelyek a büszkeségemhez köthetők. Ha meg belegondolok, Ingur sem lenne rossz. Csak a szerelméhez nem fűlik a fogam. Semmi kedvem észrevenni a szemében felvillanó megbánást, az az egy. A kettő pedig az, hogy ki tudja, hogy reagál ilyen állapotban. A szerelem mindenbe bezavar, elbizonytalaníthatja, aztán meg nekem kell majd ismételgetni, hogy nem számít. Igazán nem számít, hogy nem jött össze, nem ezen múlik. Ez a fajta hazugság nagyon fárasztó.
Tíz percet kérek, hogy átgondoljam. „Jó”, mondja, de tudjam, hogy nyolcig ér rá. Most fél hat van. A testem azonnal dönt, Ingur tíz perccel később hív. Ekkor már átöltözve állok az ajtóban, a felmosóvödör tele a domestosos vízzel, a mosógép még forog, nekem már nem számít. Ijedten veszem föl a telefont, hátha meggondolta magát, de csak tudni akarja, mi van. Letelt a tíz perc.
Belépek az ajtaján, levetkőztet. A puha, zöld kanapéja felé tol, nem foglalkozik sokat az előjátékkal, vagy inkább semmit. Egyből bennem van, csak az elején szisszenek fel, egyébként nem zavar, csak félek, hogy túl hamar vége lesz. Mindenfélét mond közben arról, hogy mit csinál éppen velem, meg mit fog csinálni. Nincs kifogásom, semennyi költőiségre nem vágyom, inkább remélem, hogy tényleg megteszi. A kanapéra nyom, már a hasamon fekszem, zöld bolyhok az orrom mellett. Szeretnék szólni, hogy vigyázzon, én még sokáig akarom, de addigra hörögni kezd, hosszan nyög, nekem meg elfutja a szememet a könny, és hisztérikusan felkiáltok: „Ingur, basszus, ez így annyira nem fair!”. Bár nem látom az arcát, érzem, hogy a testén még nem futott át a hullám, abba nyögtem bele a panaszomat, hörögve próbál emberi hangot is adni. „Bocs… bocs”, ismételgeti. Koncentrálnom kell, hogy ne sírjak. Jól ismerem Ingurt, tudom, hogy ezek után nyolcig itt már semmi sem lesz; eszembe jutnak a régi idők vele meg a régi bolyhok, és visszafogom magamban Takács Marika nénit a harmadik béből, aki mást sem ismételgetett egy fél éven keresztül a Szabó Krisztiánnak, mint hogy „fiam, te ennél annyival többre vagy képes!”. Ingur bizonygatja, hogy túlságosan kívánt, azért történt mindez. Mindegy, hogy miért történt. Oké, válaszolom, és kérem, hogy térjünk át a derekamra.
Gumiszőnyeget terít a padlóra, ráültet. Mutatja a nyújtást. Keresztbe kell tenni a lábam, a könyökömmel nyomni a térdem felett, ő húzza a vállam. Csodálatos, ahogy érzi a testemet, végre megint rám figyel. Hanyatt fektet, és kimasszírozza a nyakamat és a vállamat. Szerinte feszültebb vagyok, mint legutóbb. Legutóbb, az mikor volt? Most nem tudom már. Hosszú és szakadozó a történetünk. Csecsemőpózba helyezkedem, óvatosan ráül a derekamra. Jobban vagyok.
Kérdezem, mit csinál nyolckor, buliba megy vagy mi. A szerelmével találkozik, válaszolja. Félmeztelenül fekszem az ölében, biccentek. Kérdezhetnék mindenfélét, de rájövök, hogy nem akarom tudni, hogy most akkor ez köztünk mi, viszont mégis elfog a rossz érzés. Bár Ingur a combomhoz ér, aztán a bugyimhoz is, megpróbálja kisimogatni belőlem a megkönnyebbülést, nem hagyja, hogy levetkőztessem. Csak nézni akar, azt állítja. Na persze. Azzal gyanúsítom magamban, hogy a következő menetre készül, ami nem velem lesz. Semennyire sem izgat a másik nő, meg hogy hogyan fogják csinálni, de nem jó a gyanúba belebújni. Mondom, hogy inkább megyek. Úgyis fél nyolc van. Készülődjön. Kicsit azért csókolózunk. Iszonyú nehéz szelídnek maradnom.
Sétálok három buszmegállót, Búbra gondolok, és hogy írhatnék neki. Hogy mással voltam, vagy hogy hiányzik. Hülye ötlet. Otthon kiteregetem a ruhákat. Még csak be sem pállottak ennyi idő alatt. A domestosos vizet kiöntöm, éhes vagyok, rendelek. Lefekvés előtt a plafont bámulom, és azon mélázok, hogy most akkor történt-e valami.
Reggel úgy ébredek, hogy kevésbé fáj a derekam. Átfut rajtam a megkönnyebbülés. Valami. Ennyit végül is mondhatunk. Beülök a pózba, a könyökömmel nyomom a combomat, fordítom a vállam. Azt hiszem, egy kicsit kevésbé tiszta bennem a szeretet.
Nyitókép: Mile Máté
