Az sem tenne boldoggá, ha nekem lenne előnyöm, amikor elütnek. Kerülöm ezt a sarkot, pedig az ott álló bérház, melyre talán a homlokzatát díszítő giccses freskó ellenére is jobban illik a bérkaszárnya elnevezés, sok mindenről nevezetes.
Itt lakott egykor maga Kiss József poéta is, akiről az utcát elnevezték, illetve valamivel később családunk rokona, D. Pista bátyám és a felesége, Fáni. Hozzájuk jártunk a hetvenes években látogatóba, évente talán kétszer-háromszor, főleg vasárnap estéken. Soha korábban nem jártam ilyen tipikusan józsefvárosi bérlakásban, amelynek csak a szobáit fűtötték; az előszobában, a konyhában meg a vécében meg lehetett fagyni, viszont a mennyezet magasan volt, a fürdőszobában a fregoli mintha egy égen úszó zeppelin lett volna. De hagyjuk ezeket a hülye hasonlatokat. Sokkal fontosabbnak éreztem a hetvenes években, hogy Pista bának meg Fáninak volt tévéjük, vasárnap este nézhettem náluk a Deltát Kudlik Julival.
Akkor már tudni véltem Pista báról, hogy a második világháborúban megjárta a Don-kanyart, és a hadifogságból is egy karcolás nélkül érkezett haza, hacsak nem számítjuk sérülésnek durva dohányzási szokását. Füstszűrő nélküli cigit szívott, ami azért is hasznosnak bizonyult, mert a hatvanas években feleségével egy nyolcadik kerületi bérház pincéjében kelmefestő műhelyt üzemeltettek, és a festékek kipárolgása ellen is védte a légzőszerveit a szűretlen füsttel. Maszekok voltak és elég jól kerestek. Viszonylag korán nyugdíjazták magukat, és minthogy gyerekük nem született, támogatták a szűkebb-tágabb családot, így szüleimet is.
Úgy emlékszem ezekre a vasárnap estékre, hogy ülünk a fűtött szobában, kéken vibrál a tévé, Pista bátyám apámmal kártyázik az asztalnál, szája sarkában a füstszűrő nélküli cigi, Fáni a díványon ül és anyámmal beszélget. Nekem rákom van, Évikém, mondja Fáni. Miből gondolod, Fánikám, kérdi anyám. Abból, hogy itt fáj, ott fáj, amott fáj, mondja Fáni. Az nem jelent semmit, mondja anyám, sok minden lehet. De engem csak egy alapos és teljes kivizsgálás nyugtatna meg, mondja Fáni. Hát jó, elintézzük, mondja anyám. Ezek az alapos és teljes kivizsgálások rendre kimutatták, hogy Fáni egészséges, pedig ő nem is szívott füstszűrőtlen cigarettát a kelmefestékek kipárolgásai ellen. Nem szeretnék szpojlerezni, de Fáni majdnem száz évig élt.
Minthogy ez a beszélgetés szinte minden alkalommal elhangzott Fáni és anyám között, és Kudlik Julit is nagyon untam már, mindig felkeltem a díványról, és odamentem az ablakhoz, melyet egy földig érő függöny takart el. A függöny mögött kicsit hidegebb volt, és néha elhaladt odalenn a Népszínház utcán egy villamos, amitől megremegett az egész ház. Ezek a hatalmas dögök csak a hetvenes évek végéig jártak, utána már csak Debrecenben meg Miskolcon lehetett látni őket egy darabig.
Akkor még sejtelmem sem lehetett róla, hogy ugyanebben a bérkaszárnyában lakott majdnem száz évvel korábban Kiss József. Foglalkozására nézve költő, ami akkoriban még jelentett valamit. Például azt, hogy az ablakon kinézve eszébe jutott valami marhaság, amit leírt, és azt hamarosan kinyomtatták. Ezt valakik, boldogtalan szerelmesek, migréntől szenvedő magányos asszonyok elolvasták, és felsóhajtottak: „így van ez”. Aztán vagy öngyilkosok lettek, vagy sem.
Kiss József poéta például azt írja az Influenza című költeményében, hogy „a háztetőkön vékony hólepel, és fenn az égbolt kénkősárga”. Mégis honnan tudtam volna ott, az ablakban állva, miközben az egész ház megremegett az elhaladó villamostól, hogy Kiss József ugyanannak a háznak egy másik szobájából látta ezt. Valamikor a 19. század végén. Vajon melyik háztető lehetett az? A költő utána azonnal észrevesz egy varjút, amely „gubbaszt ott magányosan… a kémény tövébe, zsákmányra les”. Hol van már ez a varjú, kérdezi a kései olvasó. Ugyanott, ahol a költő. Fölösleges meglepődni azon is, amikor a vers végén az influenzától szenvedő költő a magányos madárhoz hasonlítja magát. Ösztönösen érez rá, hogy a sorsuk közös. Az elmúlás. Mindezt egy 1908-ban kiadott kötetben olvasom. Szép betűkkel nyomták jó minőségű papírra, túlélt két világháborút.
Közben Pista bá már a sokadik játszmát nyeri meg apám ellen, és a sokadik cigarettára gyújt. Hiába, apám esélytelen volt a hadifogság mérhetetlen unalmában és nélkülözésében edződött Pista bával szemben, aki aztán textilfestő maszekként keresett annyi pénzt, hogy bátran kölcsön tudott adni szüleimnek, amikor ők lakást szerettek volna vásárolni, ami a luxus netovábbja volt a hatvanas évek végén. Aztán lassan elérkezünk a hetvenes évek végére, és miközben egyre több rokon hal meg, Pista bá rendületlenül ott áll a temetésükön a botjára támaszkodva és szívja a cigit. Feleségét sosem hozza magával, mert Fáni mindig gyengélkedik, tudja ezt jól a család.
És mi van a lányokkal, kérdezte ilyenkor tőlem Pista bá. Hát semmi, feleltem mindig szégyenlősen. Elkaptad már valamelyiket, kérdezte Pista bá, és rám kacsintott azzal a semmihez sem hasonlítható szemrándulással, ami olyan volt, mintha csak ideges pislogás lenne. Még nem, feleltem szemlesütve. El kell őket kapni, fújta ki a füstöt Pista bá, és cipője orrával rátaposott az eldobott csikkre.
A Népszínház és a Kiss József utca sarkáról még sokat lehetne mesélni. Például ott rúgtam be valamikor a kilencvenes évek közepén egy kocsmában annyira, hogy megvegyek egy olcsó orosz tubát, ami jóformán használhatatlan volt, és merő véletlen az is, hogy a Kiss József utcában működő hangszerész, név szerint Novotny Antal, alias Tóni közölte velem, hogy az orosz hangszerek, pláne a tubák tökéletesen használhatatlanok és javíthatatlanok.
Kénytelen voltam beiratkozni egy zeneiskolába, ahol adtak kölcsön egy tubát. A tanárom, Sanyi bá rendszeresen összeveszett Tónival, mert a Tóni jobbos volt, a Sanyi meg balos. Amikor pedig valamikor a kilencvenes évek végén a miskolci Avas valamelyik borozójából kibotorkálva részegen elestem a zeneiskola tubájával, és az csúnyán behorpadt, a Tóni olcsón kikalapáltatta. Na, valahol itt kell abbahagyni, mert sosem lesz vége.
A képeket a Népszínház utca 22-ről Huszár Boglárka készítette.
