Kazuar Apter görbedt háttal ült a ház aljában a söröző teraszán,

és üveges tekintettel hallgatta a Jézus Szíve templom harangjának zúgását.

Valójában nem hallgatta, már évek óta észre sem vette, hogy ilyenkor néhány percre kiesik az időből.

Akkor költöztek ide, amikor a trenki motorgyár bezárt, és itt a városban, a turbinagyárban kapott állást. Szép karrier elé nézett, és miután Pavel biztatására elvégezte a hollandiai tréninget, már a telepítéseknél is szükség lett rá, távoli országokban fogták munkára a szelet. Szobát bérelt, kéthetente járt haza Arinkához Szegélyre, de látniuk kellett, hogy ez nem működhet így sokáig, nekifogtak a lakáskeresésnek. Második emelet, két szoba, az egyik ugyan tűzfalra néz, de a ház szépen fel van újítva, a szuterénpincében söröző üzemel. Kazuar szerint nem is remélhettek volna jobbat.

Szépen átvert minket a tulaj – mondogatta Arinka, amikor már nem lehetett a vásárlást visszacsinálni –, jól kitalálta, mikor szabad jönni megnézni, hogy egyszer se halljuk a harangozást. Ezt nem is lehet megúszni ép ésszel.

Majd megszokjuk – válaszolta ilyenkor Kazuar, de később néha eltöprengett, megúszták-e. Pedig nem is veszekedtek. Legföljebb a sziszegő szurkálódások, éjszakák háttal egymásnak. Csak akkor egyszer, amikor eldugult a vécé. Kazuar tudta, hogy nem kellett volna azt kiabálnia, hogy

hogy lehettél ilyen hülye, hogy a kukoricalevelet beleöntöd a vécébe,

francnak kell főzni, ha hazai ízre vágysz, vegyél készen a piacon, mire Arinkának nem kellett volna visszaüvöltenie, hogy a fél világot bejárod, ha itthon vagy, se vagy itthon, ülsz a kibaszott kocsma előtt, még egy szaros vécét se tudsz kidugítani, és neki erre végképp nem szabadott volna visszaordítania, hogy a szar lenne itt a legkisebb gond, bazdmeg.

Sosem kiabáltak egymással, aznap azonban a tűzfalról verődött vissza a hangjuk, bepattant a felső és alsó szomszédok ablakán, kiválóan hallhatták a földszinten az informatikus srácok, akiktől gyengén, de egyenletesen szivárog felfelé a fűszag, hallhatta a jogászgyerek és ifjú felesége a harmadikon, és hallhatta volna a szomszéd bácsi is, ha nem hall olyan nagyot, mint az ágyú és nem üvölt nála a tévé.

Kazuar fél órán át próbálkozott a pumpával, de a kukoricalevelek se előre, se hátra. Akkor előkotorta a beépített szekrény aljából a szerszámokat, leszerelte a vécécsészét, és beigazolódott a sejtése: valahol hátul, a cső kanyarulatában van beszorulva az egész. Egyetlen embert ismert a városban, akitől segítséget kérhet, Pavelt. Nemcsak főnöke, de földije is. Jó srác, gyerekkorában ő is Szegélyen lakott, az állásinterjún Kazuar azonnal felismerte, és Pavel sem próbált egy percig sem úgy tenni, mintha nem emlékezne rá. Pavel segített neki, hogy a telepítéshez kerüljön, ami jó pénz, vele járt először Indiában, itthon meg elsörözgettek a város különféle teraszain tavasztól őszig, néha éppen itt, a ház aljában, a kis térre kirakott asztaloknál. Ha valakinek lapulhat a tárolójában egy csőgörény, az Pavel.

Kazuar felpattant a nagy fekete biciklijére és átkerekezett hozzá. Alig több mint tíz perc.

Természetesen volt csőgörénye,

kék nejlonba csomagolva adta át, kérdezte, kell-e segítség, de Kazuar sietve nemet intett és már tekert hazafelé. Kettesével szedte a lépcsőfokokat, közben elhatározta, hogy bocsánatot kér Arinkától, azt mondja majd, hogy ne haragudjon, így fogja mondani, egyszerűen, rögtön, amint belép a lakásba. Kattant a zár, ledobta a kék csomagot az előszobában, és már mondta is, jó hangosan. Ne haragudj, semmi gond, tényleg honnan tudhattad volna, hogy eltömődik az a rohadt vécé – magában mégis hozzátette, hogy te ostoba liba, és elszégyellte magát. Érezte, hogy hamisan cseng a hangja, és még ott az előszobában azt is megérezte, hogy nincs a lakásban senki, aki hallhatná. Körülnézett, Arinka kis bőröndje nem volt a szekrény tetején. Hát beváltotta a sok sziszegő fenyegetést, tényleg elment. Mi ez a furcsa könnyűség a mellkasában mégis?

Belerúgott a kék csomagba, leslattyogott a lépcsőn, megkerülte a házat, leült a söröző szélső asztalához. Kért egy sört, nézte a téren átvágó kutyasétáltatókat, a nap eltűnt a házak mögött,

megszólalt a Jézus Szíve, és hirtelen arra gondolt, hogy ő ezt nemhogy megszokta, de szereti.

Neki ez a harang valahogy a szövetségese. De ez olyan ostobaságnak tűnt, hogy még Pavelnak sem merte volna elmondani, ha ott lett volna.