Schütz Ágoston, a Holnap szerkesztője nem aludt éjjel egy szemhunyásnyit sem. Illetve amikor hajnalban egy félórára elnyomta az álom, a hitelezői zargatták, rángatták a kilincset, rázták az ablakot, ahogy hajnalig a szél, ami csak akkor csillapodott, amikor végre esni kezdett a hó.
Schütz azt álmodta, hogy a hitelezői meghaltak, és lassan betemeti őket a hó, amikor a háziasszonya rázta meg a vállát, ébredjen Schütz úr, elkésik a munkából.
Az a fránya munka, gondolta Schütz, miközben kezével kitapogatta az ágya mellé helyezett hamutartót. Erős török dohányt szívott, amitől bárki megszédült, de neki ettől szikráztak fel a gondolatai. Lássuk csak, tegnap este még borravalót is adott a Vendéglő Corvin Mátyáshoz Borozó és Sörözőben, és megígérte a tulajdonosnak, hogy az egyik cikkében megemlíti a kocsmárosokat sújtó igazságtalan adóterheket, de először is meg kellett találnia a papucsát.
Puha papucs volt, talán török bőrből készülhetett, kár volt elűzni a törököket, ha ilyen remek dohányt és kiváló papucsokat készítenek, gondolta Schütz vizelés közben és a csészébe köpte a csikket. A vízöblítéses vécét viszont az angolok találták fel, össze kell fogni, gondolta Schüzt, és begombolta a sliccét. A szemüvegét is megtalálta, és egy nagy sóhaj kíséretében belebújt zakójába is, aminek a zsebében ott voltak a vaskulcsok a lakáshoz meg a kapuhoz is.
Az utcára lépve furának találta, hogy az ismerős villamoscsilingelés helyett valami furcsa gépmorgás jutott a fülébe a Körút felől, de még nem nyílt ki a szeme, jóformán vakon tapogatózva nyitott be a Corvinba. Ott azonban hirtelen megvilágosodott. A dióbarna kocsmabútor helyett fémből készült berendezés vakította el, és a pult mögül sem a félszemű csapos kacsintott rá, aki mindig kérdezés nélkül tette elé a fél szilvóriumot, hanem egy kínainak tűnő árnyalak mosolygott rá.
Schütz kicsit megborzongott. Ez hát a mennyország. Vagy a pokol. Sokszor próbálta elképzelni leírások alapján mindkét túlvilági börtönt, de be kellett ismernie magának is, hogy a valóság mindennél szigorúbb. Kér egy olyan italt, biccentett a kínai csapos felé, aki egy idétlen mosoly kíséretében kiviturmixot töltött egy pohárba, majd Schütz elé helyezte, aki leült vele az egyik fémasztalhoz. Jó, ha ezt kell inni a mennyországban vagy a pokolban, akkor ezt fogja inni, tűnődött, és belekortyolt a pohárba.
Dédunokám illatos vizelete, persze ha lenne dédunokám, gondolta a másnapos szerkesztő, és csak reménykedett, hogy a zöldes ital valami bódítószert is tartalmaz. Ha nem, akkor kénytelen lesz elővenni a zakója zsebéből a szatmári szilvapálinkát tartalmazó üvegcsét, és annak tartalmát a pohárba üríteni. Várt egy darabig, ami szerinte elég volt ahhoz, hogy az angyalok megszólaltassák hangszereiket, de a néma csend sem kedvetlenítette el.
Biztos mozdulattal nyúlt a bal zsebébe, ahol a szilvóriumos üvegcse mellett egy kis füzet is lapult, amelybe a verseit írta. A saját verseit nem szerette. Még csak véletlenül sem olvasta őket, és másokat sem kényszerített ilyesmire. Az volt a véleménye, hogy ezeknek a verseknek létezniük kell akkor is, ha a világ összes kávéházában kiviturmixot szolgálnak fel szilvórium helyett, mert ha a világ… Mindegy, itt mindig elakadtak Schütz gondolatai.
Viszont az üvegcse ott volt, és a másnapos szerkesztő remegő kézzel belecsepegtette a teljes tartalmát a zöldes löttybe. Ezek a kínaiak nem találtak fel puha papucsokat és bódító dohányokat, de azért nem teljesen hülyék. Tudta ezt Schütz, mert komoly ismerője volt a kínai történelemnek, és a szerkesztőségben is mindig őt kérdezték, ha kérdés merült fel ezzel kapcsolatban. Így volt ez sokáig, idővel azonban leszoktak róla a kollégák, mert Schütz mindent Ádámnál és Évánál kezdett magyarázni.
Soha nem válaszolt a feltett kérdésre, hanem belefogott valami homályos magyarázatba arról, hogy a Csou-dinasztia idején, tehát időszámításunk előtt ezervalamikor, illetve hát ez a dinasztia egészen időszámításunk előtt kétszázig uralkodott, tehát nem mindegy, hogy a kérdés mely időszakra vonatkozik, akkor a kollégái mindig leintették, hogy ez most nem fontos, és idővel le is szoktak róla, hogy kikérjék a véleményét.
Schütz azonban most elérkezettnek látta az időt, hogy szétnézzen a túlvilágon. Két tizenévesforma kínai ült a szomszéd asztalnál, és megítélése szerint mind a ketten imádkoztak, mert egy fényes négyszögre szegezték tekintetüket és mosolyogtak. Odaintett a csaposnak, hogy kér még egy dédunoka-vizeletet, hátha az finomabb lesz, bár szilvórium nélkül nem fog ízleni. Amikor a pultos eléje tette az italt, a kicsit már kapatos szerkesztő megragadta őt a könyökénél.
Azt ugye tudod, hogy miért nem lehet a kínai írásjeleket kurziválni, kérdezte tőle hamiskás mosollyal. A kínai ugyanilyen mosollyal nézett vissza rá. Mert ha megdöntenénk őket, kipotyogna belőle a sok kis kínai, nyugtázta saját poénját rekedt nevetéssel Schütz, és a pultos egy egészen más nevetéssel szabadította ki a karját a szerkesztő vasmarkából.
