Reggel még együtt indultunk szavazni, csak ő másik körzetbe tartozott, bár ugyanabban a kerületben: fél órára szét kellett válnunk, alig tudott kibújni a rajtam levő kabátból. Utána kávét ittunk az olasznál, majd visszasiettünk a lakásomba. Kora délutánra öltöztünk fel újra, akkor is csak nagyjából, a bőre szaga volt az orromban, az egész lakásom Elvirát izzadta vissza, az orrlyukaim és a fülcimpám is eltömődve Elvira illatával. Ő utált főzni, én sem tudok, rántottát készítettem neki, bugyiban és ingben ült az asztal mellé, az egyik lába maga alá húzva. Mikor a hagymát is kikaparta, felsóhajtott, arrébb tolta a tányért, majd azt mondta, „Titi, ennek most szerintem vége van”. Nem értettem, hogy a rántottának vagy a kormánynak vagy minek. Percek teltek el, amíg fölfogtam. „Mi vaaaan? De Elvira, miről beszélsz? Öt hete járunk, és semmi baj nem volt. Mi történt?” Még csak nem is veszekedtünk, csak dünnyögtünk egymáshoz, mint a kismacskákhoz szokott ember, vagy a csecsemőkhöz. Úgy gondoltam, ahhoz, hogy összevesszünk, értelmes szavakat kell mondani előtte. De ő megrándította a vállát, egyébként az én ingemben, és annyit válaszolt, hogy „nem tudom én sem. Csak így érzem. Ennyi.” „Mondj már valami jobb indokot”, unszoltam. „Nem tudok.” 

Mozdulatlanul álltam a vécéajtó előtt. Húsz perce még Elvira sós izzadságát éreztem a számban, most a vállát vonogatja. Eszembe jutott, hogy Laca azt szokta magyarázni, hogy én mindig túlságosan is impulzív lányokkal jövök össze. Meg hogy traumakötés, vigyázzál. Baszná meg a traumakötését meg az okoskodását Laca is. 

Elvira segített összeszedni a két tányért, és elmosta, mintha nem is mondott volna semmit az imént. Abban bíztam, hogy nem is mondott, vagy nem úgy értette, vagy elfelejtette. A mosogató piszkos pereméhez hozzáragadt a feneke, amikor megfordult, és álmodozva az ablakot bámulta. Indultam, hogy megöleljem, és visszavigyem az ágyba, akkor zörgött a telefonja. Azt kiáltotta bele, hogy „hülye vagy? A nagyi is hülye? Zoltánka is? Hogy szavazhattatok ilyen idiótán, ezt nem hiszem el! Bazdmeg, apa!”, és dühösen a kanapéra dobta a készüléket, visszarohant a hálóba, magára rángatta a gyűrött farmerjét, felvette a tornacipőt, adott két puszit, bocs, kicsi, de tényleg vége, ezt még hozzátette, és kirohant a lépcsőházba. A legjobb ingem volt rajta. 

Egy órát ültem magam elé bámulva, Lacát hívtam aztán, értem jött, és elrángatott a házi eredményvárójára. Mondom, hogy traumakötés, bazdmeg, vágta az arcomba, amikor ajtót nyitottam, és majdnem behúztam egyet erre, csak lefoglalt, hogy a könnyeimet visszafojtsam. 

Lacánál megtelt a nappali, a szemek a képernyőkre tapadtak, sokan izgatottan vitatkoztak, majd könnyekben törtek ki. Én közben azt számoltam, hogy talán egy-két napig még magamon érezhetem Elvirát, ha nem mosakszom nagyon, és állandóan figyeltem, nem ír-e üzenetet. A többiek ezalatt pezsgőt bontottak, sikítoztak, egy lány, talán Timi, állandóan beszélgetni akart velem. 

Elvira nem írt, de folyamatosan posztolt. A Batthyány téren pörögtek a barátnőivel meg egy ellenszenves sráccal. Timi azt sikítozta, hogy menjünk mi is a Batthyányra. Volt kedvem hozzá. A tömegben megfogtuk egymás kezét, hogy el ne veszítsük a másikat, mindenki visított, és akkor egy pillanatra rájöttem, hogy megtörtént, amire mindenki várt, az alkoholtól vagy mástól egy villámot láttam hirtelen, ami belehasít a Dunába, lehet, hogy szívtunk is?, mindenesetre megértettem, hogy leváltottuk a kormányt, ezt a hazugsággyárat, hogy megváltozott a jövő, és kristálytisztán megláttam, akár a villámot, hogy ez engem most nem érdekel. 

„Vannak kegyelmi pillanatok, 1848. március 15., 1956. október 23., és ilyen kegyelmi pillanat a mai is”, mondta a csávó a színpadon, tudom a nevét, tudtam akkor is, csak mit számított. Mindenki üvöltött, sikoltott, Timi meg akart csókolni, elhúztam a szám, megcsókolta Lacát. Tőlem néhány méterre egy lány zokogva egy másik lány nyakába borult, egy pillanatra úgy láttam, hogy Elvira az. De hiába kerestem a tekintetemmel, nem találtam már meg. Valamikor az éjszakában részegen hazavillamosoztunk, a végén én is csatlakoztam a rettentően hamis kórushoz, én is ide szavaztam végtére is, akkor meg miért ne, elvesztettem minden ellenállást, mi maradt nekem végtére is? Jó nagy hangon énekeltek, és reggel négykor már képes voltam dünnyögni én is. Tököm, na. Éljen a magyar szabadság, éljen a haza.

Bendl Vera

Nyitókép: freepik