Sztojka Katalin „örökmozgó, csupaszív, tabudöntő cigány nő volt, aki mindenütt ott volt, ahol úgy érezte, védelemre van szükség, ahol csorbult az igazság” – írta megemlékezésében a Polgár Alapítvány, ahol haláláig dolgozott.
Sztojka Katalin Kalocsán élt, gyerekkora a város peremén, a „Rokkanttelepen” telt. Egy szoba-konyhás lakásban nőtt fel, csatorna és vezetékes víz nélkül, szigorú oláh cigány közösségi szabályok között. Innen indult el az a
makacs, konfliktusokat is felvállaló jogvédő,
aki később országos ügyekbe állt bele, és aki 2024-ben zsűridíjat kapott a Roma Női Civil Díjon, mert társaival elérte, hogy Kalocsán megszűnjön az óvodai szegregáció.
Élettörténetét – ahogyan kollégái fogalmaznak – mindig 2 egymással feszültségben álló kép határozta meg: a közösségéért „kiválasztottként” dolgozó asszonyé, és a vitákkal, perekkel, megbélyegzéssel terhelt életúté. Gyerekkorát egyszerre jellemezte
a szűkösség és a közösség ereje:
náluk lett először televízió a telepen, apja lókupecként lovakat tartott az udvaron, mellette kőművesként dolgozott.
Az iskola világa azonban korán megmutatta a kirekesztés nyers valóságát. Egy tanárnő „üdvözlésére” így emlékezett vissza:
„…nekem viselkedjetek, tetűt ne szórjatok!”.
Mire kijárta a 8 osztályt, a vele érkező 7 roma gyerekből ketten maradtak. Tehetsége a focipályán is megmutatkozott, gólkirály lett, ám a családi és közösségi elvárások visszaterelték a hagyományos szerepek világába.
„Ilyet roma lány nem visel!”
– hangzott el, amikor sportöltözékben jelent meg.
A lázadás azonban nem múlt el, csak formát váltott. 18 évesen roma klubot vezetett, programokat szervezett, irodalmi esteken Bari Károly verseit olvasták.
A diszkriminációt zsigerből gyűlölte:
amikor egy vendéglőben elküldték, panaszlevelet írt, az ügyet kivizsgálták, a helyet megbírságolták – ettől kezdve pedig „terített asztal” várta ott a roma fiatalokat.
Mohácsi Erzsébet roma jogvédő és civil aktivista hosszú időn keresztül volt Katalin munkatársa, és mindeközben jó barátja. „Nagyon közel állt hozzám, minden fontos életeseményemnél ott volt, az esküvőmön, a gyerekeim születésénél, de még a válásomnál is.”
Mohácsi Erzsébet és Sztojka Katalin az azóta már megszűnt Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítványnál dolgoztak együtt. „Terepmunkás volt, a családokkal és a gyerekekkel ő tartotta a kapcsolatot, személyesen ismerte az összes ügyfelünket, nem is tudom, hogyan volt képes arra, hogy
fejből tudja az összes kliensünk nevét,
pedig rengeteg ügyünk volt rengeteg településen.”
Munkakapcsolatuk nem volt vitáktól mentes. „Sokszor leteremtettem, mert úgy bánt az ügyfelekkel, mintha a családtagjai lettek volna. Egyszer Szekszárdon az indokolatlanul fogyatékossá minősített gyerekek ügyében jártunk el, volt egy kisfiú, akit elkísértünk a szakértői bizottsághoz, hogy megnézzük, hogy zajlik a procedúra akkor, amikor mi, jogvédők is ott vagyunk. Elmentünk a kisfiúhoz, vittük volna az időpontra, de a gyerek nem volt rendesen felöltözve. Erre a Kati mondja, hogy mindjárt jövök, mert, mit tudom én, papír zsebkendőt kell venni, elviharzott a gyerekkel, és mire visszajöttek,
a gyerek fel lett öltöztetve,
a kínai boltban vett neki cipőt, nadrágot, pólót. De ilyeneket rengeteget tudnék mesélni.”
Mohácsi Erzsébet szerint Sztojka Katit mindenki ismerte és szerette. „Ha elmentünk egy iskolalátogatásra, 10 perc múlva az összes gyerek a nyakában csüngött, de Kalocsán is mindig tele volt a háza gyerekekkel, személyesen is gondoskodott róluk.”
Sztojka Katalin hosszú időn keresztül élt Józsefvárosban, a Mátyás térről, később a Koszorú utcából gyakran járt ki a Teleki téri piacra, és ott sem hazudtolta meg önmagát: a tér hajléktalan embereinek sokszor vitt ennivalót – mondja Mohácsi Erzsébet.
Története hamar túlnőtt a helyi kereteken. Portréfilmek készültek róla – Vigyél magaddal…,
majd a Hova vigyelek? című –, amelyek azt a pillanatot ragadták meg, amikor egy 8 osztályt végzett szociális munkás országos szereplővé vált, és azt is megmutatták, hogyan kopik meg a remény ott, ahol eltűnik a munka, és marad a szegénység.
Jogvédőként mindig ugyanazt tette. „Belement, utánament, feljelentést tett, perre vitte.” Olaszliszkán, amikor egy fal tetejére 380 voltos áramot vezettek, a helyszínen vizsgálódott, és feljelentést helyezett kilátásba.
A Polgár Alapítványnál 4 éve dolgozott. Mentora volt a roma aktivisták új generációjának, akik ügykoalíciókba szerveződve álltak ki a roma gyermekek iskolai egyenlősége mellett. De – ahogy kollégái írják –
„Kati nem lett volna Kati, ha megáll a háttérben”: ha problémát látott, beleállt.
Katalin 2024-ben megkapta a Civil Kollégium Alapítvány Roma Női Civil Díját.
