A magyarszakos tanár, drámapedagógus, közoktatási vezető Csordás Anett 2018 szeptemberében még a saját lakásán indította el a Holnap iskolája tanulócsoportot, következő év januárjában viszont sikerült átköltözniük egy bérleménybe, amiben már volt tér kialakítani az első kis csapat számára helyet a tanulásra, a mozgásra, a közösségi programok megszervezésére, na és a lazításra is.

Ne csak szegregált intézmények legyenek

Anett fia, Erik, halmozott fogyatékossággal élő, nem beszélő, idegrendszeri sérült 16 éves fiatalember, aki kismértékben intellektuálisan is érintett. Az anyának hamar feltűnt, hogy azoknak a gyerekeknek, akiknek nagyobb támogatási szükséglete van, korlátozottak a lehetőségeik – szinte kizárólagosan szegregált intézmények vannak számukra.

2015-ben részt vett egy szakmai úton Chicagóban, ahol 1 hónapon keresztül tanulmányozta az inkluzív iskolát, és azt, milyen életpálya-lehetőségei vannak egy sérült gyereknek. „Ott nyílt fel a szemem, hogy nem egy álmot kergetek, az inkluzió megvalósítható dolog. Akkor tanultam meg, hogy minden gyerek egyformán gyerek, nincsen első-, másod- vagy harmadrangú. Ezen a tapasztalaton keresztül értettem meg, hogy mindenkinek egyenlő hozzáférés jár az oktatáshoz, és vele jött a felismerés: fel kell építeni egy valóban inkluzív iskolát Magyarországon is.

Tanulócsoportból iskola

A felvett pedagógusok azt kérték, hogy először néhány gyerekkel induljanak, hogy feltérképezzék, milyen módszereket kell kidolgozni ahhoz, hogy a gyerekek (saját magukhoz képest) a lehető legönállóbban, legeredményesebben és a legjobban tudjanak fejlődni mindenféle területen. Azóta elkészítették a pedagógiai programjukat, megvan a helyi tantervük, minden dokumentummal és szakemberrel rendelkeznek, ami a hivatalos iskolává váláshoz szükséges. Már csak egy épületre van szükségük, idén decemberig az is meglesz. Módszertani központként is rendelkezésre állnak majd. Jelenleg együttműködnek több egyetemmel, mintegy százan hospitáltak már náluk.

Az elfogadás nem kérdés

A NAT figyelembevételével, de minden gyereknek személyre szabott tantervet készítenek. A pedagógus a saját tantárgyában eszerint halad, így mindenki a saját tempójának megfelelően, saját magához mérten fejlődik. „Nálunk differenciálás van, az egyénre való figyelés sokkal inkább működik, a gyerekek és felnőttek között partneri a viszony. Biztonságos légkör megteremtésére törekszünk” – emeli ki Anett. Inkluzív táboraik népszerűsége is, amiket szépszerével látogatnak tipikusan fejlődő gyerekek is, pont ennek a szemléletnek köszönhető. „A különbségek, az ép és fogyatékossággal élők között, a játékok segítségével néhány óra leforgása után megszűnnek.”

Az osztálylétszám: négy

Rendhagyó matekóra zajlik épp, rendhagyó teremben. Az osztályba járó négy gyerek közül egy tipikusan fejlődő, három fogyatékossággal élő, közülük ketten beszélni sem tudnak. Ez azonban áthidalható probléma, láthatóan nem okoz különösebb gondot sem az élményalapú tanulás sem a tanítás folyamatában. Olivér a falnak dőlve, lábait megtámasztva, gondosan felpolcolva a földön ül, Artúr nem messze tőle törökülésben, mellettük Vince a kerekesszékében, Erik pedig egy speciális fekhelyen, mellkasát alátámasztva. Mindannyian aktívan részt vesznek az órán. Tanáraik köztük ülnek, türelmesen, szeretetteljesen kérdeznek, magyaráznak. A kiadott feladatot kétfős csoportokra bontva oldják meg robotok segítségével, majd az eredményeket közösen ellenőrzik.

Elkerekedett szemmel konstatálom, hogy egy matek óra ilyen izgalmas is lehet, majd az elsős gyerekemre gondolok, akinek órákon át egy kőkemény széken kell ülnie csendre intve, máig nehezen szokja, csak akkor beszélhet, ha felszólítják. A gyerekek közé ülök, ezzel kis zavart keltve, majd nekik szegezem a kérdést, mire vágynak. Vince a tabletjére töltött speciális program segítségével viccesen odaböki: ebédre. Aztán Artúr mondja, szeretné, ha hallana a bal fülére, Olivér sokat utazna, Erikről kiderül, a Budapest Bár zenészeivel programozna szívesen. Biztos vagyok benne, hogy mindannyiuknak sikerülni fog, vagy már sikerült is elérni a kívánságukat.

Speciális vagy ép gyerek, a szülőnek ugyanolyan nehéz

Vince 10 éves, izomletapadással született, értelmileg ép, mozgásában korlátozott, hangokat tud csak kiadni, le tud betűzni egy szót, de nem tudja teljesen egybe kimondani, kerekesszékkel van – emiatt van szükség a speciális oktatásra. A kommunikációs nehézségeket egy olvasó-, író- és beszédprogrammal hidalták át, ami a tabletjére van telepítve. A normál oktatás kereteibe nem fér bele, míg bepötyögi a mondandóját – tér rá ki édesanyja, Vera. „Ha valaki nem tudja elmondani az érzéseit, irdatlan nagy hátrány: leírhatatlan érzés bezárva lenni a saját világodba.”

Vince idén szeptemberben kezdett a csoportban, korábban a Mozgásjavító Általános Iskolába járt. Lesz egy nagy gerincműtétje, ami után hosszabb rehabilitációs időszak következik, amit behozni nagyon sok idő. Emiatt lett magántanuló, ennek könnyítésére kerestek egy tanulócsoportot, ahol kis létszámban, személyre szabva zajlanak a foglalkozások, és rugalmas a hozzáállás. Olyan ez itt, mint egy szerető család, ami szakmailag is kiváló – mondja Vera. „Azzal az ember együtt él, hogy speciális a gyereke – felnő a feladathoz. Azt érzem, ha 80 éves leszek, akkor is azon fogok folyamatosan gondolkodni, hogy neki, hogyan lehetne jobb. Hogy sérült a gyerekem, ezt nem fogadtam el, ez nekem még mindig fáj, viszont nem fogok ezen siránkozni. Mert ez egy másik út, nekem máshol van a helyem, mást kell megmutassak.” Vera blogot is vezet, gyakorta beszélget szülőkkel. „Akár speciális a gyerek, akár nem, mindenhol ugyanolyan nehéz érzelmek vannak, minden stációban. Valójában ugyanazokat a terheket cipeljük, csak mások a kellékek a színdarabban.”

13 éves és már tudja, mik a jogai

Óriási segítség Nórának is, hogy a 13 éves ikrei, Artúr és Olivér is a Holnap iskolájába járathatnak, így tud dolgozni és normális életet élhetnek. Férjével mindig is az volt az álmuk, hogy a gyerekeik szabadabb légkörben tanulhassanak, örömmel, ne a poroszos iskolarendszerben, ahol be kell idomulni. Ráadásul szerették volna, hogy a testvérek együtt maradhassanak.

A fiúk megszületése után Olivérnél oxigénhiány lépett fel és bár szellemileg ép, mozgásában korlátozott. „A legrosszabb az, amikor azzal szembesülsz, hogy be akarják kategorizálni a gyerekedet, hogy nem ér annyit, és a szemedre vetik, hogy mit vársz.” Nóra nem vitatkozik ilyenkor, mert tudja, hogy nincs igazuk. Olivér emberjogi aktivistaként teljes tudatában van annak, hogy neki mi jár, és az is, hogy az nem normális, hogyha a sorstársaival nem bánnak tisztességesen.

A csoportban megkapja a kellő egyéni figyelmet, problémáinak megfelelően segítik, úgy fejlesztik, úgy foglalkoznak vele, hogy a legjobbat hozhassa ki magából, és együtt maradhatott a tesójával is, aki havonta eljár vizsgázni egy sima általánosba is. „Szeretem ezt az iskolát, mert beszélgetünk egymással, kedvesek vagyunk egymáshoz, megkérdezzük, hogyha bármi baj van. Itt mindenfélét csinálunk, hogy szórakoztató legyen a tanulás” – szúrja közbe Artúr, aki nem mellesleg orvosnak készül.

Haladni kell

Hogyha megvan a megfelelő eszközrendszer, akkor gördülékenyen működik az inkluzió. Ezért volt, hogy a digitális oktatásra is játszi könnyedséggel álltak át, már a kezdetektől használnak IKT-eszközöket az esélyegyenlőség kiegyenlítésére – magyarázza Anett.

„Ha valaki szeretné a gyerekeket megérteni, az ő gondolatmenetüket átlátni, akkor haladnia kell a korral, a mai technológiákkal, amik a sokunk számára elérhetetlen világot is közel hozza” – egészíti ki, Éva, a konduktor-tanító. „Ha gyereket tanítasz, nem pedig tanmenetet, akkor összeáll egy kép arról, hogy mi a lényeg.”

A Holnap Iskolája adományokból tartja fenn magát. Ha segítene:

Lépjünk, hogy léphessenek! Közhasznú Egyesület

Magnet Bank 16200106-11626691

Közlemény: A Holnap Iskolája legyen mindenkié!

Címkép: Huszár Boglárka