Powered by RedCircle

„Iszonyatosan benne van a levegőben a Kádár-korszak és Kádár János”, mondja a Csakugyanban Urbanovits Krisztina színésznő, a Kádária című színdarab megalkotója. Az előadást a Stúdió K-ban játsszák, Kádár János áll a középpontjában, aki a hatalom átadását elodázva a múlton is töpreng, saját felelősségét az ország sorsának alakulásában hol felveti, hol elveti, eközben pedig a néző – az alkotók szándékától valószínűleg nem függetlenül – gyakran hasonlítja a hatalmat átadni képtelen vezető képét a jelen eseményeihez. 

Ennek kapcsán beszélgettünk Urbanovits Krisztina alkotóval és Rainer M. János történésszel. 

„A Kádár-korszak emlékezetét a rendszerváltás után a nosztalgia határozta meg”, mondja Rainer M. János, és ez a nosztalgia ma is él. „Ez rögzítette azt a bizonytalan képet, ami már Kádár utolsó éveiben jellemző volt: egyfajta elfogadást, belenyugvást. Vagyis a forradalom leverése utáni szélsőségesen negatív kép szép lassan átfordult egy elfogadó, pozitív képpé.” 

Kádár alapvető és meghatározó politikai tapasztalata 1956 volt, mondja a történész, „a forradalom tanulságai pedig azok voltak számára, hogy szükség van keménységre, azaz amit ő politikai bűnnek vél, azt könyörtelenül megtorolja, de hosszú távon a társadalommal szembeni hadiállapotot nem lehet fenntartani, emellett pedig a társadalomnak paternalista alapon szükséges szolgáltatásokat nyújtani. Ezek közül legfontosabb az egyéni jövő tervezhetősége és egy szerény méretű jövő perspektívája. Ez a belátásos politizálás paradox módon egyidejűleg kezdődött a megtorlással.”

Kádár jelleméhez mindenképpen hozzátartozik, hogy harcolt a kulturális hátrány leküzdéséért, de ez teljesen soha nem sikerült, mert ő vagy hivatásos és illegális pártfunkcionárius volt, vagy legális módon pártmunkás, magyarázza Rainer M. János. „Elvégezte a polgárit, és ezután soha semmilyen formális képzettséget nem szerzett, nem járt pártiskolába sem, és soha nem élt emigrációban. Ezért, és műveltségi hiányai miatt, gyanakodva tekintett az értelmiségiekre. Főleg, hogy a pártmunkában mindig találkozott szofisztikált értelmiségiekkel, akik arról diskuráltak, mi a forradalom, a proletárdiktatúra és a proletariátus demokratikus diktatúrája között mi a különbség, ő pedig ezeket nem értette, és nem is tartotta nagyon nagyra. Úgy volt vele, hogy gyakorlatias kérdéseket kell megoldani: beszélni kell tudni az emberekkel.” 

„A darabban egy olyan emberről akartunk beszélni, aki nem akarja átadni a hatalmat, de fontos, hogy volt hite és víziója, még akkor is, ha ez a vízió távol áll tőlünk”, mondja Urbanovits Krisztina az előadás koncepciójáról. „Számomra Kádár személye egyszerre vonzó és taszító, és őszintén szólva sokat jelent az, hogy ő tényleg hitt valamiben akkor is, ha ezzel nem tudok azonosulni. Nagyon-nagyon feszít az, amikor úgy érzem, hogy a politikusok egyszerűen nem hisznek semmiben.

Kádár hite megkérdőjelezhetetlen, teszi hozzá Rainer M. János, és ehhez valóban tartozott egy vízió is. Kivetítette a saját élményeit egy korszakról – a szegénységet és kilátástalanságot többek között –, és azt közvetítette, hogy Magyarországnak jó lenne, ha ezt meghaladná. Úgy gondolta, ha államosítanak, ennek megteremtődnek a feltételei. Ezek megvalósítása érdekében pedig nem lehet finnyás az ember. 

A Kádária című darabban gyakran felmerült 56 kérdése és a pártfőtitkár azon félelme, hogy számonkérik őt az élete utolsó éveiben. Erre reflektálva Rainer M. János elmondja, hogy Kádár valóban viaskodott az emlékkel, de utóbb kiderült, hogy 56 nem csak nála volt újra és újra felmerülő kérdés. „Azt gondolhattuk, hogy az ország vezetői kényesen kerülték 56-ot, de amikor hozzáférhetővé váltak a politikai bizottság jegyzőkönyvei, kiderült, olyanok voltak, mint Móricka, akinek mindenről ugyanaz jut eszébe.

meséli a történész.

Az, hogy az elméje gyakorlatilag meghasadt éppen akkor, amikor Nagy Imre rehabilitációja már szóba került, mindezek után nem teljesen meglepő. 

Kádár Jánosnak pedig sajátos viszonya volt az utódláshoz, gyakorlatilag nem számolt vele, derül ki a beszélgetésből. Ez a hatalmához foggal-körömmel ragaszkodó, makacs, kemény ember a darab középpontja, és nem véletlenül került mostanában műsorra. 

Az adásból kiderül még, hogy

• mi történt, amikor Kádár először találkozott a fiatal Gorbacsovval; 
• mi volt Kádár kitörési pontja; 
• milyen lehetőségei voltak Kádárnak 56-ban;
• hogyan kísértette a kivégzés emléke élete végéig;
• milyen körülmények között nőtt fel a későbbi pártfőtitkár;
• milyen hasonlóságok és különbségek vannak a késői Kádár és a jelenbeli Orbán Viktor között. 

Ha tetszett az adás, iratkozzon fel csatornáinkra, hogy mindig értesüljön a következő beszélgetésről. Ott vagyunk a Spotifyon, az Apple és a YouTube felületein.

Fotók: Huszár Boglárka