Az anyai orr csalhatatlan. Épphogy belépek a szobába, máris érzem. Fekszik az ágyban, halkan nyöszörög. Felém fordul, ahogy meglát. Paplan, párna, pléd – sok textília körülötte, hogy le ne essen. Megsimogatom, beszélek hozzá. Kezdhetjük? – kérdezem. Vízhatlan réteg, tiszta pelenka, nedves törlő, szemetes. A ruháját kigombolom, felhajtom. A szag egyre erősebb. A pelenkát kibontom. A lábait megfogom, és igyekszem a magasba emelni. A másik kezemmel törlök. Erőlködöm, nehezen tudom megtartani. Ezt általában a gyerekek is rosszul tűrik, összevissza ficánkolnak. A gyári nedves törlő szaga émelyít.
Éppen egy újabb törlőkendőért nyúlok, amikor hallom, hogy felsír. Sír? Nem, nem sír. Inkább zokog. Soha nem láttam sírni őt. Emlékszem arra, hogy eltemeti a fiát, a férjét, a testvéreit. Emlékszem arra, ahogyan a nagyapám sír. Emlékszem arra, ahogy Joli néni sírt, amikor Izraelből jött látogatóba. De nem emlékszem arra, hogy őt bármikor is sírni láttam volna. Nagynéném súgta róla egyszer rég, hogy csak akkor sír, amikor nem látja senki. Vagy azt hiszi, hogy nem látja senki. Én most látom. És hallom, ahogy beszélni kezd. Hogy miért is kell pelenkáznom. Hogy nekem őt. Hogy még ezt is megélte. Hogy leginkább meghalni szeretne. Bólogatok. Már nemcsak a szag fojtogat. Szeretnék valami könnyedén humorosat mondani. Ahogy Ádám legutóbb, amikor az ágyból a tolószékbe tettük át. Rutinosan ment, a hóna alá fűztünk egy nagy törölközőt, és mielőtt annak segítségével talpra állítottuk, Ádám azt kérdezte tőle: Szabad egy táncra? De jót is nevetett akkor! Rögtön mesélni is kezdett. Iskolás volt még, amikor egy tavaszi bálon az apácák megtiltották, hogy a nem zsidó gyerekek a zsidó gyerekekkel táncoljanak. A jó gyerekek engedelmeskedtek. De ő nem volt jó gyerek. Sokszor kikapott az apácáktól, vagy, ahogy ő mondta, a kedvesnővérektől. A kedvesnővérek egyszer úgy megverették az egész osztály előtt a krampuszokkal, hogy bepisilt. Ez volt az ő Mikulás-ajándéka. De még a krampuszoknál is félelmetesebb volt a Kotrós nővér. Kotrós nővér a kályhából kivett, tűzforró kotróvassal büntetett, időnként őt is megégette vele. De sem kotróvas, sem krampuszok nem tudták volna visszatartani attól, hogy azon a bizonyos bálon felkérje barátnőjét, a Kohn Jolit, és együtt keringőzzenek.
De ezúttal nem tudok mit mondani, dúdolni kezdek. Beültettem kiskertemet a tavasszal. Ezt tőle tanultam, mindig ezt énekelte nekem. Mert énekelni, azt szeret. Közben a végéhez közeledem, ráadom a tiszta pelenkát, és visszahúzom a ruháját. Mielőtt az uzsonnáját behoznám, melléfekszem az ágyban. Félig lebénult jobb kezével megkeresi a kezem, ráejti az övét és megfogja. Így fekszünk egymás mellett. Folynak a könnyeim, de ő nem látja, már messze jár. Rózsa, szegfű, liliom és rezedával. És akkor, egyszerre csak ott vagyunk mindketten abban a tavaszi kiskertben. Az idő könnyű, nyugalom zöldül mindenütt. Virágot ültetünk ő meg én. Bársonykát, tátikát, tubarózsát. Ki is nyíltak egyenként. Utánozhatatlanul egyenes háttal hajol le palántázni. Boldogan lötyögtetem a vizeskannát, locsoljuk a kertet, gereblyézünk. El szeretném adni mind. Majd a nagy diófa alatt játszom. Onnan figyelem, ahogy jön-megy a kertben. Tudom, hogy nemsokára uzsonnát kapok. De most mindjárt!
Azt viszont még nem tudom, hogy sok-sok évvel később egy kora tavaszi estén ebben a kiskertben elesik, a válla eltörik. Én megveszem virágodat, ha eladod. És senki sem talál rá reggelig. Még azt sem tudom, hogy túléli, de gyors leépülés következik. Ha az árát te magad is nem sokallod. És azt sem, hogy emiatt egyszer csak én pelenkázom őt. És hogy sírni látom. A nagymamámat. Az én borecet-erős nagymamámat. Versenyfutás az ára, fussunk egyet utána. De azon a virágültetős, régi délutánon csak az a fontos, hogy együtt vagyunk, ültetünk, és várjuk, hogy kinyíljanak a virágok. De most mindjárt!
