A Romano Instituto (Cigányságkutató Intézet) igazgatója, Daróczi Ágnes és Binder Mátyás történész, Zombory Máté szociológus, történész mellett lehettem én is a Politikatörténeti Intézetben a Roma emlékezetpolitika – közös múlt, közös felelősség című diskurzus egyik résztvevője.
Daróczi Ágnes részletesen elmondta a Bársony Jánossal közösen kialakított állásfoglalását. A hazai történelemtudomány nemzetállami fenntartású intézményekbe szerveződött, s tevékenységükre a magyar nemzeti ideológia gyakorolja a fő hatást, ami a romákra megtűrt idegenként tekint. Figyelmen kívül hagyja a 600 éves együttélésünket és a romák önmeghatározási igényeit is. Azért vannak független tudósok is, akik roma szempontú narratívák érvényesüléséhez járulnak hozzá, de ők sem tudják ellensúlyozni a tudományban is érvényesülő elnyomás tényét.
A mondanivalómmal lényegében megegyezett ez az állítás. A nemzetek emlékezetében azokat a történelmi eseményeket, a kultúrának azon egységeit őrzik meg előszeretettel, amelyeket értékesnek tartanak. A nemzeti emlékezetben a cigányság nem kap szerepet, s valójában ezzel a stratégiával azt demonstrálják, hogy a cigányság nem hordoz megőrzendő értékeket. Ami hamis és félrevezető. Az emlékezetnek jelentős identitásképző, közösségépítő hatása van.
Tavaly átnéztem a történelem és a magyar nyelv és irodalom tankönyveket. Roppant elkeserítő látni, mennyire
nem része a tanmenetnek sem a cigányság történelmi eseményekben való részvétele, sem a cigány kultúra.
Kezdve az 1604 és 1606 között zajlott Bocskai-szabadságharccal, a Rákóczi-szabadságharccal (1703–1711), majd az 1848-as forradalom és szabadságharc, illetve az 1956-os forradalom.
Daróczi Ági hozzátette, hogy az egyetlen sikeres szabadságharc Bocskaié volt, és ennek sikeréhez nagy mértékben járult hozzá a cigány kovács fia, a hajdúkapitány, Lippai Balázs. De a Rákóczi-szabadságharc kapcsán sem beszélnek arról, hogy a harci jeladó hangszert, a tárogatót a cigányok őrizték meg, miután az osztrákok begyűjtötték és elégették a nagy részüket. Súlyos büntetés várt azokra, akik tárogatót birtokoltak. Hogy az 1848-as szabadságharcban nemcsak mintegy 6000 muzsikus vett részt, hanem katonaként is harcoltak, az alakulatoknál fegyverkovácsok, vargák, borbély-felcserek is szolgáltak. Hogy 1956-ban romák voltak a legkitartóbbak a szovjet hadsereggel szemben, ők voltak az utolsók, akik november 11-én letették a fegyvert. De arról is meg kellene emlékezni, hogy nem is olyan régen a romák szimbiózisban éltek a nem romákkal. Szükségük volt egymásra, szükség volt a romák szaktudására, a kétkezi munkájukra.
De nem csak a tankönyvek hiányoznak, hiányoznak az emlékhelyek, intézmények is, ahol az emlékezet tárgyai megjelenhetnének. Nincs lehetőség arra, hogy a jelenben építhessük, termeljük meg a jövőben való emlékezést. És hiányzik az irodalomban az együttélés emlékeinek nem romák által írt megidézése, hiányoznak játékfilmek, színdarabok, az alkotásokban olyan szerethető roma karakterekkel, akikkel az olvasó, a néző azonosulni tud. Noha vannak erre példák a régebbi korokból, a jelenben – egy-két kivételtől eltekintve – nem látok erre jó példát.
Mi volna a kiút ebből az áldatlan állapotból?
Olyan társadalomra volna szükség, ami a szolidaritásra épül, békességre törekvő, a jövő érdekeit is figyelembe vevő közállapotokat teremt. Ezt azonban utópiának tartom, és amíg nem ilyen körülmények között élünk, intézmények kellenek, jól felépített nemzeti alaptanterv, hogy a cigány gyermekeknek, fiataloknak is legyen okuk emelt fővel, méltósággal, szégyen és bűntudat nélkül megélni a származásukat.
A nyitóképen Daróczi Ágnes – Fotó: Mile Máté
