A holokauszt nemzetközi emléknapjára a Józsefvárosi Múzeum előadásokat szervezett, valamint egy tematikus tárlatvezetést is a holokauszt józsefvárosi vonatkozásairól.

Az első előadó Dombovári Márton történész-muzeológus volt, aki A Teleki tértől a Józsefvárosi pályaudvarig – deportálások Budapestről című előadásában vázolta a vészkorszak kerülethez kötődő eseményeit. Elsőként két helyszínt emelt ki: a Vasas székházat, ahová Adolf Eichmannék kvártélyozták be magukat mielőtt budai villákat sajátítottak ki a maguk számára, és az Országos Rabbiképzőt, amelyet internálótáborként használtak.

1944 júniusától jelölték ki a csillagos házakat Józsefvárosban a Teleki tér és a Népszínház utca környékén, mivel itt elég nagyszámú zsidóság élt. A józsefvárosi pályaudvar is fontos helyszíne a holokausztnak, innen indultak a deportáló vonatok 1944. november 28-a és december 3-a között. A pályaudvar korábban Budapest kapujának volt tekinthető, az ide érkező emberek miatt is virágzott a kereskedelem a Teleki tér környékén,

ahonnan mintegy 15 ezer embert vittek el, mondta Dombovári Márton. A történész két személyt emelt ki a vészkorszak nyolcadik kerületi történéseiből: az egyik Raul Wallenberg svéd diplomata volt, aki a pályaudvar rámpájáról menekítette ki a deportálásra szántakat (embermentő tevékenysége természetesen nem csak ennyiben merült ki, lásd ezt a wikipédia szócikket), a másik Zimándi István volt.

Zimándi Istvánt 1944. december 6-án vezényelték a józsefvárosi pályaudvarra légvédelmi parancsnokként, feladata az volt, hogy a német egységeket segítve aknásítsák el az egész vágányhálózatot, hogy mire ideér a Vörös Hadsereg, felrobbantsák az épületekkel együtt. Zimándi viszont szabotázsakciót hajtott végre,

így egy puskalövés nélkül sikerült átadni a szovjeteknek a pályaudvart, az infrastruktúra pedig megmenekült. Ezenkívül öt zsidó embert is megmentett úgy, hogy egy nem létező páncélosszázadnak gyártatott pecsétet, és ezzel állított ki hamis iratokat az üldözötteknek. E cselekedetéért 1994-ben megkapta a Világ igaza elismerést.

Dombovári Márton érintette a Kis Varsó felkelést is, de nem részletezte, mondván, a Népszínház utcai zsidó ellenállás történetével igen részletesen foglalkozott a Mérce.

„Oly sok év után bizton elmondhatjuk, hogy a lágervilág történetét szinte kizárólag olyanok írták, akik, mint én magam is, nem járták meg a legmélyebb bugyrát. Aki megjárta, az nem tért vissza, vagy ha mégis, önnön szenvedése és értetlensége megbénította a megfigyelőképességét” – ezzel a Primo Levi idézettel kezdte előadását Bognár Kristóf Gyula szociológus-muzeológus, aki az Auschwitz-albumról értekezett.

Az album képei az auschwitzi haláltáborban készültek, a fotókat a kárpátaljai Bilkén született Jakab Lenke (Lili Jakob) találta meg 1945 áprilisában, közvetlenül a Dora-Mittelbau-i koncentrációs tábor felszabadulása után. Az album mintegy 200 fotót tartalmazott, és a beregszászi második transzport 1944. május 26-i érkezését dokumentálta. A táborban tilos volt fotózni, azonban az auschwitzi SS Azonosítási Szolgálat vezetője, Bernhard Walter és asszisztense, Ernst Hoffmann – ismeretlen okokból – engedélyt kaptak az úgynevezett Höss-akció megörökítésére. Bognár Kristóf Gyula szerint a képek legmegdöbbentőbb aspektusa az, hogy

azokon többnyire hétköznapi, általános, sőt nem egy esetben mosolygó vagy nevető arckifejezésekkel szemlélődő arcokat láthatunk, és nem utal semmi sem az elgázosításra, annak ellenére, hogy sok képen látszanak a krematóriumok tornyai. A kivetítőn feltűntek olyan ikonikus fotók, mint a zsinóros bocskaiban, rajta virító sárga csillaggal álló két kisfiút, Lili öccseit, Jiszráelt és Zéliget ábrázoló kép:

mondta megrendülten a muzeológus. A tanácstalanság aztán többször is visszaköszönt az előadásban: „nem tudom, hogy közelebb tudunk-e kerülni ahhoz, hogy megértsük 6 millió ártatlan ember meggyilkolását, én azt gondolom, hogy nem feltétlenül”.

Olyan fotók is láthatóak, amelyeken a deportáltak által hozott rengeteg holmi döbbenetes tömege látható. „Embertelen mennyiségű poggyászt láthatunk. A családi fotóikat is rengetegen elhozták, ugyanis a csendőrség és egyéb szervek meglehetősen pontos útba igazítást adtak arról, hogy mit érdemes hozni, és a képek is ilyenek voltak. Emögött az az aljas megfontolás volt, hogy

– mondta Bognár Kristóf Gyula. Az áldozatokat azonban mégsem sikerült teljesen kitörölni a történelemből: miután az album nyilvánosságra került, a túlélőknek, vagy a Kárpátalján maradt nem zsidó lakosságnak sikerült jó néhány nevet beazonosítani, példaként álljon tehát itt is néhány: Goldberger Channa, Halpert Chaja, és Jakab Lili nagyszülei, Ávráhám és Seindele is láthatók a fotón, de ennél több nevet is sikerült azonosítani.

Rácz Judit történész-muzeológus tematikus tárlatvezetésében a kerületi zsidósághoz kapcsolódó tárgyakkal és történetekkel lehetett megismerkedni. Elsőként korai szociáldemokrata relikviák (párttagkönyv, plakátok) előtt idézte fel az 1890-ben alakult párt kerületi gyökereit (a vas- és fémmunkások és a nyomdászok is itt építettek székházat, ezek a Vasas Szakszervezeti Szövetség Székháza a Magdolna utcában, illetve a Gutenberg téri Gutenberg otthon), és megemlítette Buchinger Manó könyvkötő munkást, szakszervezeti vezetőt, akit a Gestapo 1944 márciusában letartóztatott. Rácz beszélt még a Teleki téri lakászsinagógákról, megtekinthettünk a kerületben talált XIX. századi imakönyveket, bár micvá meghívókat, de talán a legérdekesebb lelet Kun Endréné levele volt. A levél a hatvanas évek elején íródott Karlovy Varyból, címzettje pedig a Mátyás téri Horváth házaspár volt.

a nőt pedig az indította levele megírására, hogy a cseh fürfővárosban találkozott egy másik túlélővel, akit szintén Horváthék bújtattak. Ez tehát egyfajta kései hála kifejeződése, a késedelem miatt a levélíró pironkodik is: „kérem, bocsássanak meg, amiért ilyen soká nem írtam, de nagyon lusta vagyok, hát ebben a betegségben nagyon sok ember szenved, ez vigasztaló rám nézve” – jegyzi meg a túlélő derűsen, önironikusan a levél végén.

A levelet úgy találták meg a múzeum munkatársai, hogy egy látogatójuk jelezte, egy bontásra ítélt házban akadhatnak olyan dokumentumok, amelyek érdekesek lehetnek. Ez a levél is ilyennek bizonyult, a kézzel írott dokumentum most is látható a Józsefvárosi Múzeum kiállításán.

Képek: Telenkó Zsombor / Józsefvárosi Önkormányzat