Bambusz gazdája, Márton, gyógypedagógia szakot végzett Szegeden, majd autista gyerekekkel kezdett foglalkozni. Később Angliában új szemléletet és terápiás formulákat tanult, s hazatérve magánpraxisba fogott, mert azt tapasztalta, egyéni helyzetekben ez a rugalmasabb és hatékonyabb módszer.
Hogy miért pont kutya?
A gyerekvállalás előtt Márton, a szintén gyógypedagógus párjával együtt először kutyával akarta kipróbálni a közös felelősségvállalás kihívásait. Ahol két pedagógus van, ott gyerekek is vannak, a négylábúnak tehát teljesen gyerekkompatibilisnek kell lennie. Tenyésztőtől, speciális kennelből, terápiás célra választották Bambuszt. „Kimondottan nehéz eset. Domináns hímet kaptunk, akivel a tapasztalatlanságunk miatt nagyon megszenvedtünk az elején, de mára mégis azt mondhatjuk, szerencsénkre.” Bambuszt ugyanis rengeteg trauma érte, és épp a személyiségének köszönhető, hogy jól vészelte át azokat.
Jó, ha minél több inger, élmény éri a kutyát kölyökként,
hogy később, a képzés során már magabiztosan, tapasztaltan reagáljon a kihívásokra – ezt a feladatot Marci annyira komolyan vette, hogy Bambuszt már egészen pici korától magával vitte mindenhová, és elvégezte a segítő kutyák kiképző-tréneri képzését is.
Kezdőként rengeteg hibát elkövetett, az egyik legnagyobbat pont a saját kutyájának kárára: „Épp egy kerekesszékes gyereket kísértünk a mozgólépcsőn, én a gyereket tartottam, nem tudtam Bambusszal is foglalkozni. Ugyan tanítottam, hogy a végén ugrania kell, de nagy volt a tömeg, az emberek siettek, tolakodtak, így a megszokottól eltérően nem mögöttem volt, hanem elém került. Épp akkor értünk a lépcső tetejére, amikor visszafordult felém, hogy várja az instrukciót, így sajnos megtörtént a baleset, az egyik hátsó lábujja bánta.” De volt cifrább eset is: egy foglalkozáson megharapta a kutya lábát egy Down-szindrómás fiatalember.
A terápiás kutyánál fontos elvárás, hogy stresszhelyzetben elkerülő viselkedést alkalmazzon:
nem támadhat, még csak nem is moroghat semmilyen körülmények között.
Ez nem tanulható, csak finomítható, ezért ún. temperamentumvizsgán mérik fel az alkalmasságukat: szegény ebektől evés közben elveszik a csontot, dörrenő, puffogó hangok között is nyugodtan kell üljenek, s ha a gazdájuk percekre kimegy a szobából, akkor is helyben kell maradjanak.
A kutya motivációs tényező a terápiában: „Vannak gyerekek, akikkel sokkal nehezebb lenne dolgozni Bambusz nélkül. De olyan is van, aki már a közelségét is nehezen fogadja el, és az is nagy dolog, ha addig eljutunk, hogy együtt megsimogatjuk.” A foglalkozások menetét és Bambusz szerepét Marci találja ki – ez személyenként változó.
Az egyik idősebb fiú például, ha kórházat vagy fehér köpenyt lát, menekülni próbál, agresszívvé válhat, mert kisgyerekként sokat vizsgálták, gyakorta volt kórházban.
Mára eljutottak odáig, hogy nyugodtan leült és várakozott a kórházban. „Ez Bambusz nélkül nem ment volna: a kutya a biztos pont a számára, amibe kapaszkodhat, akár szó szerint is, mert ott van a kezében a póráz, ami megnyugtatja.”
Egy másik autista kisfiú odavan a villamosokért, buszokért, és éppenséggel szeret velük elszökni. A szülei már pórázt voltak kénytelenek alkalmazni, mert kíváncsisága miatt gyakran sodorta veszélybe magát. A hangos szólításra ritkán figyel, hallásproblémái is vannak, azt viszont érti és elfogadta, hogy Bambusz pórázát fognia kell, és ehhez már ragaszkodik is. Ha a kisfiú túlságosan előrefut, akkor Marci a kutyának kiált: állj, fekszik! A kutya lefekszik, a póráz megfeszül, ez egyértelmű inger a kisfiúnak, így ő is megáll. Mi lesz ennek a végeredménye? „A cél, hogy magától is megálljon majd akár jelzésre, akár kiáltásra, és egy idő után rögzüljenek benne a helyzetek, például, hogy az úttest szélénél mindenképpen meg kell állni, vagy a metrónál a vonalon nem szabad átlépni, viszont ne azt szokja meg, hogy mindig van egy kéz, ami utánanyúl, hanem figyeljen. Ha ez így lesz, akkor már a szülei is biztonságban tudnak vele közlekedni, ami hatalmas siker, és nagyon büszke leszek magunkra.”
