Egy apci illetőségű szombatista vallású (adventista) nem cigány lelkipásztor, Ander János (aki maga nem végzett teológiát) a televízióban látott neves muzsikusokat, mint ifj. Járóka Sándort vagy Bangó Margitot. Nagyon megsajnálta a tehetséges drága embereket, hogy „nem ismerik az Isten igazi arcát, ami miatt kizáratnak az örök életből”. Felkereste őket, s megkezdődött térítő-tanító munkája. Meg is tértek mind a ketten. Mivel ifj. Járóka Sándort tartották a legnagyobb muzsikusnak (holtában is, ma is ő a király), őket követték a rokonaik és más zenészek.
A nyolcvanas évek közepe tájékán a Somogyi Béla utcában működött egy kis közösség, ahol heti rendszerességgel tartottak gyülekezeti alkalmakat.
Ezeknek a megtéréseknek a hátterét járjuk körül a két cikkben.
Lefelé a társadalmi ranglétrán
A hetvenes években volt a cigányzene utolsó virágkora. A muzsikusok jól kerestek, sok pénzt fel tudtak halmozni. Az elhelyezkedéssel sem volt gondjuk, mivel az Országos Szórakoztatózenei Központ (OSZK) szakszervezetként kiközvetítette a vendéglátóhelyekre, éttermekbe, presszókba, szállodákba, de még kocsmákba is az éppen szerződés nélkül lévőket, és a vendéglátóhelyek nem utasíthatták vissza őket. Az OSZK révén gyakran juthattak külföldi munkavállaláshoz is; a valutában megkeresett pénzükből átlagot meghaladó életszínvonalat tudhattak magukénak.
A nyolcvanas évektől (főleg annak a második felétől) mindebben jelentős változás állt be. A jelenségnek több oka is volt: a zenei ízlésvilág megváltozása, amelynek következtében a pop, rock, beat, a jazz kiszorította a cigányzenét, és a táncházmozgalom is hozzájárult helyzetük megnehezedéséhez. Egy másik fontos szempontot jelentett a gazdaság szerkezetének átalakulása: elsősorban az, hogy az önálló kézbe kerülő vendéglátóhelyek vezetői kiadáscsökkentésre törekedtek, és a cigányzenekarok egyre kevésbé jelentettek bevételt növelő tényezőnek.
A rendszerváltozás utáni privatizációban aztán egyik pillanatról a másikra tömegesen váltak munkanélkülivé a muzsikusok. Szakszervezetük már nem tudta megvédeni érdekeiket, a külföldiek is sokkal kevesebb érdeklődést mutattak a zenéjük iránt.
Tragédiájuk volt az is, hogy a zenélésen kívül semmi máshoz nem értettek.
Néhányan kényszerűségből megpróbálkoztak ugyan vállalkozással vagy más munkával, de akik mindaddig egy foglalkozási-etnikai gettóban éltek, azoknak mindez rendkívül nehezen ment, és emellett mérhetetlenül megalázó is volt. Hiszen nemcsak a jó megélhetést jelentő kereseti forrásukat veszítették el, hanem azzal együtt az identitásukat is, mert úgy tartották, csak az az igazi cigány, aki muzsikál. Az addig felhalmozott anyagi javaikat hamarosan felélték, helyzetük kilátástalanná vált.
Térítők és hagyományok
A budapesti muzsikus cigányok körében a 70-es évektől előbb a Jehova Tanúi közösség folytatott intenzív térítő munkát, később pedig a különböző szabadkeresztény közösségek, főleg a pünkösdi felekezet tagjai. Végül ez utóbbi volt az, amelyik igazán magához tudta vonzani nemcsak őket, de a cigányság tágabb köreit is.
Holott a (római) katolikus tradíció nagyon is része volt az életüknek: az érintettek templomban keltek egybe, gyerekeiket megkeresztelték, hittanra járatták, akik aztán elsőáldozók voltak, bérmálkoztak és maguk is jártak az istentiszteletekre, főként az ünnepi, és persze leginkább a karácsonyi éjféli misékre. (Az sem számított ritka eseménynek, hogy a férfiak az éjféli misén koncertet adtak.) Halottaikat is katolikus szertartás szerint temettették el.
Mi történt akkor? Miként hatott egymásra a társadalmi és hitéleti helyzet? Mi váltotta ki, hogy a katolicizmus egyeduralma megdőlt a cigányság körében? Ezekről a következő cikkben olvashatnak.
Nyitókép: Ványi Ákos
