Vasárnap este a Rezső téren jártam, ahol olyan régi slágereket adtak elő, melyeknek Szenes Iván írta a szövegét. Ma már a tér is az ő nevét viseli, illetve osztoznia kell rajta a magyarok nagyasszonyával, ami sajátos megoldás, mert eddig még egyetlen térrel sem találkoztam, amelynek két elnevezése lett volna. A Rezső nekem jobban tetszett, mert Seress Rezsőt juttatta eszembe, akit mindig is kedveltem, mégis úgy gondoltam, hogy róla nem szabad közterületet elnevezni, mert nem illenek szerény személyéhez az efféle hívságok, de így, hogy csak Rezső tér volt a neve, bizalmassá tette kettőnk viszonyát.

Szomorú vasárnap volt a múltkori, mert a Szenes-koncerten rá kellett ébrednem, hogy számos dalszövegét mindmáig talányosnak tartom. Nem is gondolná az ember, mekkora szerep jut bizonyos dalszövegeknek az emberi tudat formálódásában, és hogyan tesznek olykor évtizedeken át tartó tépelődések áldozatává. Mert jöhetnek idővel a hamleti töprengések az élet értelméről, ha még hatvanhárom évesen sem tudom megfejteni, mi is történt azon a hosszú, forró nyáron, amiről Zalatnay Sarolta énekelt valamikor a hatvanas években.

Már a második kávémat iszom ma reggel, és azon kapom magam, hogy még mindig az agyam szemétdombján felejtett foghíjas sorokat próbálom kiegészíteni valami töltelékszöveggel. Mi is van azzal a tavaszi mezővel meg a reszkető virággal? Ja, hogy várja a nap fényét. Úgy, ahogy a dalban epekedő lírai alany várja a lírai tárgyat, azt, aki minden valószínűség szerint elhagyta őt szeptember elsején. Tragédia. Mert tudja, hogy nem kis butaság, de gondol ő mégis rá. Ahogy gondolok én is több mint ötven év után erre a dalszövegre, ami itt lábatlankodik körülöttem, enni kér az agyamból, beleiszik a kávémba.

Az első Szenes-szövegeket szerintem még nagyapám néprádióján hallottam, amelyen ő minden kedd este figyelmesen meghallgatta a Szabó család esedékes epizódját, és olyankor nem volt szabad zavarni, nem tehettem fel buta kérdéseket a délelőtt hallott slágerek szövegével kapcsolatban. Hogy miért fehérebb a kislány az orgonánál, talán halálsápadtan izgul, hogy melléüt, és akkor most zongorán vagy orgonán játszotta el azt a Liszt-rapszódiát. Úgy kellett magam mögött hagyni ártatlan gyermekéveimet, hogy nem tudtam meg, vajon rákacsintott-e Katinka a dalköltőre, megcsókolta-e, az meg pláne rejtély marad, hogy

Jöttek a súlyos Kádár-évek, sehogy sem akart működni az a fránya gazdaság, az ország nem tudott előállítani olyan terméket, amelyet a KGST-piacon kívül is el tudott volna adni. Jött a bezárkózás, vettük fel a visszafizethetetlen kölcsönöket, poshadtunk, penészedtünk, punnyadtunk. Kádár tanácsadói pedig próbáltak olyan magyarázatot találni a jelenségre, amit a főnök is elmondhat majd a pártkongresszuson. Komoly segítséget jelentett nekik ebben az Apostol együttes, akik megsúgták, hogy okosabban kéne ezt is, azt is tenni még. A dalköltő ezúttal is Szenes Iván volt, aki most ezzel a kalapos-szakállas magyar Demis Roussosszal daloltatta el, hogy mi a helyzet.

Szinte hallom, amint maga Kádár János mondja, hogy kell a szerelem, és kell még más is. Itt megáll a pártfőtitkár, hamiskásan elmosolyodik, talán kacsint is, a fantáziánkra bízza, hogy mi az a más, ami még kell, hancúrozás a vetett ágyban vagy termelés-korszerűsítés, hogy aztán meg is fejtse a talányt: tavaszi virág és napsugár is, értsünk ezen bármit. Mert hát miért nem működik a gazdaság? Azért, mert a munkás hétvégén hazamegy, és nekiáll házat építeni a haverokkal, közben fogy a fröccs, hétfőn dögfáradtan és másnaposan veszi fel a munkát, nem csoda, hogy alacsony a termelékenység.

És ekkor ismét a dalköltő siet Kádár János segítségére. Mi kell még a tavaszi virágon és napsugáron kívül. Hát persze, áramszünet kell, lazítani. Ezt most nem a kalapos álgöröggel, hanem a pajeszos Hofival mondatja el Szenes. Hogy ne mindig a munka, hagyd hétvégén azt a melót, mert ha beledöglesz ebbe a fárasztó sportágba, a pénzvadászatba, akkor nem éred meg az unokáid érettségijét. Lazítsunk, mert aztán – és itt nagyon fontos szavak következnek – megint mehet minden tovább.

És ez volt a Kádár-rezsim lényege, ez az édes beletörődés abba, hogy

Reggel felvesszük a munkát, és gyártjuk tovább az eladhatatlan termékeket.

Szenes Iván egyik legjobb sora a Nem vagyok teljesen őrült című Koós János-dalban hangzik el, és úgy szól, hogy „nem eszem forrón a kályhát”. Érdekes, hogy sok más dalszövegétől eltérően ezt mindig tisztán értettem, és egy pillanatra sem gondolkodtam el rajta. Mindig is világos volt, hogy a költő nem kerülgeti a forró kását, kerek perec közli velünk, hogy ő nem megy fejjel a falnak, bár ennek kicsit ellentmondani látszik a dal befejezése, mert az „Éles a kardom, s itt van a sarkon / A legjobb hadseregem! / Ne zavarjátok a császárt, én vagyok Bonaparte Napóleon” mintha megzavarta volna azt az édes beletörődést, mellyel korábban fáradtan legyintettünk a rendszer megváltoztatására irányuló heveskedésre.

Az erotika sem állt soha távol szerzőnktől, és erről nemcsak a Katinkához intézett könyörgései árulkodtak, hanem a Kicsinek becézett lányt – vagy fiút? – rózsaszedésre invitáló költeménye is. Szinte elakad a lélegzetünk az „addig szeretnék a csúcsra jutni” sor hallatán. Ez a cseppet sem burkolt utalás az orgazmusra idegen volt a kor szemérmes kispolgári erotikájától. A „Kicsi, gyere fel a hegy csúcsára” strófakezdés még csak homályosan utal az örömszerzésre, és az „arra repül a madár” is mintha növelné ezt a homályt, de csak azért, hogy utána annál nagyobb erővel csaphasson le az „addig szeretnék a csúcsra jutni”. A „míg van napsugár” sor nyilvánvaló utalás arra, hogy amíg elég fiatal vagyok a dugáshoz, mert öregen már cukorbaj, magas vérnyomás.

Maradjunk még pár másodpercig ennél a dalnál, mert azért van itt pár sor, amelyeknek értelmét nem árt tisztázni. Mitől és miért „fordítja el a fejét” a költő. Ha bárki a szemérmességre gyanakszik, akkor ki kell ábrándítsam. Nem a csúcsra jutó szerelmesek késztetik félrenézésre, hanem

A „megy az idő, ugye, nincs mit tenni” sor teszi ezt világossá, hogy aztán az „ez a világ sora, nincs mit tenni” felemás ismétlődéssel tegye még nyomatékosabbá az elmúlás felett érzett elégikus szomorúságot. Nincs mit tenni. Tudomásul kell venni, hogy ezek a dalok olyan ornamentikát hoztak létre agyunkban, mint a szőnyeg- vagy tapétaminták, amelyeket magas lázzal járó gyermekbetegségeink idején, majd később fejfájós másnapokon bámultunk értetlenül, hogy örökre beégjenek tudatunkba, és fél évszázad múltán is képesek legyenek kellemetlen perceket szerezni.

Itt olvashatóak korábbi Borongók.

Képek: Huszár Boglárka