– Amit ajzanak, öt betű – kérdezte Karinthy fel sem pillantva a keresztrejtvényből.
– Ajzat – felelte gondolkodás nélkül Kosztolányi a mobilja képernyőjét fürkészve.
– Nincs ilyen magyar szó – felelte Karinthy bosszúsan.
– Már hogyne lenne, Fricikém – fojtott el egy tüsszentést Kosztolányi Dezső. – Az -at, -et ősi magyar képző. Úgy lesz a nemz igéből nemzet, ahogyan a fajz igéből fajzat. Mi a bajod vele?
– Nincs olyan ige, hogy fajz.
– Már hogyne lenne. Igekötőt is lehet tenni hozzá. Elfajz.
– Te is szeretsz fajzani? – kérdezte gúnyosan Karinthy.
– Hogy a hóhér bánatába ne? Kedvenc szórakozásom – nevetett Kosztolányi.
– Mostanában mintha kicsit sokat fajzanának megint az emberek. Mint amikor éltünk. Talán emlékszel.
– Ó hogyne – és Kosztolányi dúdolni kezdett, ami nála mindig rossz jel. Rímet vagy valami frappáns sorkezdést keresett ilyenkor. – Tralla-ram-ta trilla-rampa… télapó sem fiatal már / Übermesch nép azt is tudja / Ki a sunyi, ki a kalmár.
– Hogy mondtad, kérlek? – kérdezte a ceruzája végét rágva Karinthy, majd a szeme felcsillant, és beírt egy újabb szót a keresztrejtvénybe.
– Nem fontos, csak hangosan gondolkodtam – legyintett Kosztolányi.
A Fél Kilencben ültek, ami egy remek kocsma Józsefvárosban, és valami agysorvasztó hiphop szólt, dühös gangster-rap, unalmas és tolakodó, de szemmel láthatóan ez egyiküket sem zavarta. Kosztolányi egyre sűrűbben kopogtatta a mobil képernyőjét, nyilván egy újabb szonettet írt, Karinthy pedig unottan nézett maga elé. Letette a keresztrejtvényt meg a ceruzát.
– Tudnál rám figyelni egy pillanatra, Desiré – szólította a barátját azon a néven, ami egyébként Harmos Ilona előjoga volt.
– A tiéd vagyok, mint mindig – felelte Kosztolányi, és lekopogott egy teljes szonettsort a mobilján.
– Nem érzed förtelmes arcátlanságnak és meddő önimádatnak, amikor ilyen hiábavaló témákról fecsegünk itt, mint hogy létezik-e az ajz vagy fajz ige, miközben ez a világot egy mákszemnyit sem érdekli?
– Ugyan már! Most majd megint azzal jössz, hogy valami hasznosat kéne csinálni – Kosztolányi letette a mobilt, rágyújtott, és a mérgesen kifújt füstben ott gomolygott a válasz erre a meddő vívódásra. – Mesélek én neked valamit, Fricikém. Johann Sebastian Bach nagyjából életének a legszebb idejét, a harmincas éveit töltötte Köthenben, és legfontosabb műveinek többségét itt írta, de sajnos soha nem volt alkalma igazi nagyzenekar előadásában hallani ezeket a darabokat, mert csak korlátozott számú zenész állt a rendelkezésére. Ráadásul ezeket a zenészeket a kötheni uralkodó, aki fejedelem volt vagy tartományúr, ez most nem fontos, napközben dolgoztatta. Nem tartotta elégnek, hogy valaki a hangszerének mestere, a kastély körüli teendők elvégzéséből is ki kellett vennie a részét mindenkinek, ami mondjuk azt jelentette, hogy egy kiváló brácsásnak napközben lógondozóként is jeleskednie kellett. Mi van, kérdezem én, ha a ló, amely amúgy békés állat, úgy megrúgja a brácsás kezét, hogy a csuklója szilánkosra törik? Az van, hogy este nem tud játszani.
– Na jó – legyintett Karinthy –, de téged aligha állítana meg a versírásban, ha egy ló megrúgná a csuklódat. Lediktálnád nekem azt a szonettet, amit éppen most írtál. Úgyis felolvasod, szóval édes mindegy, hogy ki írta le, én mindenképp tudomást szerzek róla.
Mindeközben könyörtelenül szólt a hiphop, és ez mindkettőjüket egyre jobban zavarta, mert kénytelenek voltak emelt hangon társalogni.
– És tudod, miért kellett Bachnak távoznia Köthenből? – kérdezte Kosztolányi, de meg sem várta Karinthy válaszát. – Mert a fejedelem új nője unalmasnak találta a mester muzsikáját.
Karinthy erre már nem mondott semmit, csak odaintett a pultosnak, aki már hozta is az újabb pohár szódát.
– Egyébként ha annyira kíváncsi vagy, tudd meg, hogy ebbe a szonettbe beleírtam az ajz igét is – mondta Kosztolányi.
– Ne ajzz tovább, hallani akarom.
– Semmi akadálya – mondta Kosztolányi és szavalni kezdett. – Rapszonett, írta Kosztolányi Dezső.
E rút karattyolást hallgatnom fáj
Ihletem ily zaj nem ajzza
S vajon akad-e oly marha
Kiben ez derűs érzést indukál?
Akad hát, persze, hogyne akadna
Friss trágyára friss légycsapat száll
Kiáll egy majom és ordibál
A népek meg vevők minden szarra
E szart most épp úgy hívják, hiphop
S mit számít, kitől ki mit lop
Majszolják vígan az ürüléket
Az ember már csak ilyen majomfajzat
S úgy látom, ezzel vége is a dalnak
Ez a világ pusztulásra érett
– Olyan indiszponáltnak tűnsz ma, Dezsőkém – szólította végre barátját a rendes nevén Karinthy.
– Ezt hogy érted? – kérdezte sértődötten Kosztolányi.
– Úgy, hogy tudsz te ennél jobbat is. És mi ez a sok trágárság? Nem szoktál te ilyet. Árpád ettől rosszul lenne. Emlékszel, milyen arcot vágott, amikor a szomszéd asztalnál elkezdett öklendezni valaki. Ez a szonetted olyan, mint egy rossz öklendezés.
– Tudod te, miről halandzsáznak ezek a rapperek? – kérdezte Kosztolányi a hangszóróra mutatva, ahonnan még mindig dőlt a hiphop. – Arról, hogy kitépem a beled, levágom a fejed, meghágom a terhes feleséged. És akkor most finom voltam.
– Érteni véllek. Te most kihívod őket párbajra. Ne haragudj, vannak dolgok, amelyek nem állnak jól az embernek. A panaszkodó bús kisgyerek trágárkodik? Már megbocsáss, nevetnem kell.
Kosztolányi azonban már nem figyelt a barátjára, mert félhangosan a Hajnali részegséget próbálta úgy tagolni, hogy rappelve is stimmeljenek a sorok. „»Elmondanám ezt néked«, itt meg kell állni, »ha nem unnád«, itt egy nagyobb szünet; »múlt éjszaka, háromkor«, itt tömöríteni kell a szótagokat, hogy beleférjen a sorba; »abbahagytam a munkát«, ezt is darálni kell. Menni fog”, mosolyodott el Kosztolányi.
