Senki nem vitatja talán az állítást, hogy Józsefvárost mindig is rossz hírű kerületnek nevezték, különbség talán csak abban mutatkozik az egyes embertípusok között, hogy van, aki e két szót hallva riadtan összerezzen, míg mások kíváncsian kapják fel a fejüket.
Én az emberek többségét az első, jómagamat inkább a második csoportba sorolom. Az elmúlt harminckét év alatt elég gyakran fordult elő, hogy késő éjszaka sétáltam hazafelé az üres utcákon, de soha nem tekingettem riadtan hátra, és nem is volt komoly okom félni, talán egy esetet kivéve, de azt is megúsztam.
Mégis elfogadom, hogy rossz a környék híre, így azon sem csodálkozom, hogy a Józsefváros régi fotókon Facebook-csoportban közzétett fényképek igen nagy hányadát a rendőrség készítette, és igen gyakori téma az igazoltatás, rendőri intézkedés, sőt razzia.
Apánk helyett apánk a rendőrség
Igazoltatás során ‒ és itt az 1990 előtti időkről beszélünk ‒ a rendőr olyan témákban is bátran feltehetett tetszőleges kérdéseket az utcán-téren dologtalanul ácsorgó, netán adott irányból egy másik irányba határozott léptekkel igyekvő, ne adj isten kocsmában, presszóban állva-ülve szórakozó igazoltatottnak, amit ma már személyeskedésnek, más szóval szigorúan magánügynek minősítenénk.
Szüleimen kívül akkoriban talán senki nem érdeklődött olyan élénken, hadd ne mondjam: kórosnak nevezhető kíváncsisággal a jövőt illető terveimmel és elképzeléseimmel kapcsolatban, mint a rendőrök. Miért nem dolgozom, mikor kívánok elhelyezkedni, miért nem megyek már haza ezen a késő éji órán. Különbség talán csak abban mutatkozott, hogy a rendőrnek nem volt könnyű beadni bármilyen mesét, míg az ember szülei könnyebben hitték el a kamaszkor hamleti kételyeivel viaskodó gyermeküknek, hogy ebben az életkorban még bármi lehet az emberből, és a választás nem könnyű.
És a rendőrök szinte mindig rosszkor zavartak. Hosszas sorban állás után a pultnál épp megkapja korsó sörét az ember, talál is egy kiváló helyet az egyik könyöklőn az ablaknál, ahonnan zavartalanul bámulhatja az utcát, épp belekortyol a sörébe, amikor elhangzik a személyi igazolvány bemutatására felszólító mondat. Természetesen igazoltatás közben nem illett kortyolgatni, így ha sokáig tartott a kérdezősködés, könnyen megmelegedett az ember söre, de a rendőrséget ez nemigen érdekelte. Az igazoltatott ilyenkor zúgolódás nélkül itta meg langyos sörét.
Ez jut eszembe az „1983. Rákóczi tér 9., Bacsó Béla utca sarok, igazoltatás a sarki büfében, az ablaküvegen a Rákóczi téri vásárcsarnok tükröződik” címmel posztolt fényképet nézve, amely olyan ügyességgel örökíti meg ezt a pillanatot, hogy szinte most is érzem a gyomorszorító érzést, amely szinte minden igazoltatáskor jelentkezett, függetlenül attól, hogy volt-e épp munkahelyem.
Németalföldi reneszánsz mesterek a Teleki téren
A Facebook-csoportban közzétett fotók közül az egyik legértékesebb 1899-ben keletkezett, és azt mutatja be, hogyan védi meg a rendőr a Teleki téri árusok haragjától a lefülelt tolvajt, aki történetesen egy kisgyerek.
Csakis úgy tudom elképzelni a fénykép keletkezését, hogy az eseményt követően a fotós vagy a segédei felkérték az egybesereglett árusokat és vevőket, a kis tolvajt és az intézkedő rendőrt, hogy játsszák el újra a történetet, majd a döntő pillanatban maradjanak mozdulatlanul az exponálás idejére, hogy a fotós úgy örökíthesse meg őket az utókor számára, ahogy tette azt Rembrandt az Éjjeli őrjárat megfestésekor. A Teleki téri modelleket valószínűleg ugyanaz motiválta, mint a 17. századbeli holland polgárőrségnek a híres festményen felvonuló alakjait, s ez nem más, mint a halhatatlanság.
Egy másik fotón egy 1972-es razzia látható, bár nem vagyok egészen biztos benne, hogy ez a pontos szakkifejezés az akcióra. Az egyenruhásokon kívül civilbe öltözött nyomozók is részt vesznek az igazoltatásban, és a járda mellett parkoló Volga is civil jármű, nem szirénázó rohamkocsi. Valószínűleg így álcázták magukat a fiúk, és így sikerült rajtaütni egy kisebb csoportosuláson a késő éjszakai órán, amikor már minden rendes embernek otthon, a tévé előtt lett volna a helye.
A nemrégiben posztolt kép alatt kommentekben üdvözölték egymást azok, akik felismerték egykori önmagukat az igazoltatottak csoportjában. Jó egészséget kívántak egymásnak, és arra biztatták egykori cimboráikat, igyanak meg együtt valamit a régi idők emlékére. Sajnos a Kalász presszó bezárt azóta a mai Kálvária, egykori Kulich Gyula téren, ahol egykor rendszeresen italoztak, de ez nem szegheti kedvüket. Ha a Népszínház utca felé jársz, biztatta egyikük a régi cimborát, ugorj be hozzám. Érdekes, hogy a rendőrök nem szerveztek nyugdíjas-találkozót a fotó alatti kommentekben.
Rembrandt és az autóbusz
Igazoltatások persze manapság is történnek. Viszonylag friss hír, hogy a múlt héten valamelyik éjszaka a rendőrjárőr figyelmét felkeltette egy gyanúsan közlekedő autóbusz az Illés utcán. Megállították a járművet, és gyanújuk beigazolódott, mert az egyébként üres autóbusz vezetője erősen ittas volt. A hivatásos sofőr valamiért jó ötletnek találta, hogy a sokadik ital után a házuk előtt parkoló busszal ugorjon le cigiért.
Amíg a rendőrök a részeg buszsofőrt igazoltatták, egy arra járó idegen elemelt egy rendőség/police feliratot viselő láthatósági mellényt az üresen a járda mellett parkoló rohamkocsiból, és lelépett vele. Magára öltötte, és abban grasszált a kerület néptelen utcáin. Órákba telt, mire sikerült elkapni, és ha hihetünk a cikknek, amely az esetről beszámolt, nem tarthatta meg a mellényt.
Őszintén sajnáltam az elkövetőt is, de azt még jobban, hogy nem járt épp az Illés utcán egy Rembrandt ezen a késő éji órán, hogy rákiáltson a jelenet szereplőire, a részeg buszsofőrre, az őt igazoltató rendőrökre és a mellényt éppen lenyúló idegenre, hogy senki se mozduljon, mert ezt a jelenetet egész egyszerűen meg kell örökíteni az utókor számára egy hatalmas vásznon Modern korunk éjjeli őrjárata címmel.
Kiemelt fotó: Józsefváros régi fotókon Facebook-csoport
