Már korgott a gyomra, mire a kijelzőn pirosan felvillant az 1943. Az üvegablaknál egy vörös hajú, fekete kabátkás lány mosolygott rá. Csak a hosszú, pepita kockás műkörmeivel dobolt egy cseppet türelmetlenül, míg Rozinéni letelepedett vele szembe, a jócskán kopott, műbőr székbe. „Na, mit ikszelt be Rozinéni?” – kérdezte a vörös hajú ügyintéző, meglepő módon rögtön a nevén szólítva Rozinénit. „Ja, hogy nem ikszeltünk, hanem írtunk! Látom már!” – javította ki magát, és ismét dobolni kezdett a pepita körmeivel. „Csontos váll? Ez komoly, Rozinéni? Hát ezzel még nem lehet a mennybe jutni!” – dorgálta fennhangon. „Semmi gyógyíthatatlan betegség, tragikus veszteség, depresszió?” – szegezte neki a kérdést. „Netán reménytelen szerelem? Vagy súlyos pénztelenség?” – méregette szúrós tekintettel Rozinénit. „Ez így nem lesz elég, higgye el, tudom! Tessék még visszaülni és átgondolni. Meg akar halni Maga egyáltalán?” – kérdezte még fejcsóválva. „Majd újra szólítom, most már sorszám nélkül!” – vetette még utána az ügyintéző, miközben Rozinéni visszacsoszogott a várakozók közé. Nézegette a papírját, még hogy csontos váll nem elég ok! Hiszen már gyerekkorában is hogy meggyűlt a baja vele! Az anyja mindig hátrébb sorolta őt, mondván, hogy szúrja a válla, ha megöleli. Inkább a két fiát tutujgatta. Rozinéni ölelgetések helyett főzhetett, moshatott kicsi kora óta, később pedig még a két kisöccsére is naphosszat vigyázhatott. Rozinéni amilyen sovány volt, olyan szívósan dolgozott. Hamar megtanulta megfejni a birkákat, és ő osztotta ki reggel a tejet a többieknek. Külön bögréjük nem volt, a zománcos, tejes kandli teteje járt körbe. Még, hogy csontos váll nem elég ok! – morfondírozott tovább. Igaz, ami igaz, Rozinéni vállának volt azért egy-két szép emléke is. Egyszer a hazaúton, milyen vidáman koccant össze annak a fiúnak az erős, izmos vállával!
Akkor nézzük, mi van itt, mondta egyszer csak magának: a) reménytelen szerelem, b) depresszió. Na igen, hát az a fiú mégsem őt választotta, egy kerekded lány lett a felesége, hogyne lenne a csontos váll elég indok! Végül azért ő is megházasodott, mással.
Aztán Rozinéni átfutotta a többi lehetőséget is: c) gyógyíthatatlan betegség, d) tragikus veszteség. Itt elakadt. Eszébe jutott – habár erre igazán nem akart gondolni – a kisgömböc. A kisgömböc, ahogy ő nevezte, csak nőtt és nőtt, mígnem lassú csámcsogással teljesen felfalta Lacikát. Akkor lett csak igazán csontos Rozinéni válla, szinte átszúrta a ruháját. Rozinéni ekkor a távolba révedt, nem is hallotta, hogy az ügyintéző újra őt szólítja. Csak ült ott tovább, fogytak körülötte az emberek, a legtöbben már sorra kerültek.
A következő pontra: e) súlyos pénztelenség, Rozinéni már csak legyintett. Ekkor, ahogy egy rég elfeledett holmi újra felbukkan, eszébe jutott valami. Kislányként a nagyanyjával miséről tartottak hazafelé. Lassan ballagtak, ahogy mise után illik. És akkor egyszer csak a nagyanyáról, inóc-kanóc, leesett a szoknya. Mit esett, egy pillanat alatt zuhant a földre! Ők meg csak álltak ott, a kis Rozinéni és a harisnyás-bugyogós nagyanya a decensen vonuló, vasárnapi népek között. Mindenki őket bámulta. Aztán a nagyanyja, megtörve azt az igen hosszúra nyúlt egy-két pillanatot, legyintett egyet, és mindkettőjükből kitört a nevetés. Ahogy akkor kislányként, Rozinéninek most is csak úgy remegett a válla és potyogtak a könnyei. Az ügyintéző határozottan felszólította, hogy jöjjön újra az ablakhoz és hagyja abba a botrányos viselkedést. De Rozinéni legyintett és ügyet sem vetve rá, majdhogynem nyerítve távozott. A vörös hajú szitkozódott: „Hát szórakozni járnak ezek ide?”
Rozinéni otthon még megette a maradék bablevest, aztán letette magát a fotelbe. Az eget bámulta, azt a szegletét, amit az ablakból látott. Kék szemében ott tükröződött az ég feneketlen üressége. Nézte, nézte, míg be nem sötétedett. Egyszer csak újra megcsörrent a mobilja. „Angyal Rozália? – kérdezte suttogva a vöröshajú hang. – A jegy már a zsebében van!” Rozinéni erre kissé bizonytalanul felemelkedett a fotelből. A sötétben tapogatózva átlépegetett a szobán, elhaladt az asztal és az ágya között, a fehér lavór a sarokban világított. Cipőt nem váltott, mamuszban hagyta el a lakást. Nesztelenül sétált végig a gangon, a lépcsőfokokat már kettesével vette.
Nattán-Angeli Nóra
Kép: Martin Péchy / Pexels
