Szedem a lábam, de néhol térdig süppedek a hóba. Ez a nagy havazás, ez bolondíthatta meg így a fiatalasszonyokat! Arankát az előbb hagytam magára, olyan élénk volt még. A hasát jó alaposan bekentem disznózsírral, és sétát javasoltam neki, fel-alá a házban. A gyerekeket átküldtük a sógorékhoz, a férje vizet hozott a kútról. Aranka mellett most anyja és nővére szorgoskodik. Vizet melegítenek, a fürösztő teknőt már megtisztították, a pólyát, pelenkát előkészítették. És raktak a tűzre, jó meleg van a házban.
Nekem bezzeg az arcomba csapja a szél a havat, mindenem vizes már! Igyekeznem kell vissza Erzsóhoz, aki szintén sokadik gyermekével vajúdik, csak legalább ez megmaradna! Kopogok az ajtón, és mikor belépek, látom, hogy Erzsó a széken összegömbölyödve gyűrögeti a kötényét. Mellette anyósa, Julianna. A konyhát jelölték ki neki, a szobában az öregszülők miatt mégsem szülhet. Bekenem a hasát, majd meleg rongyokat csavarok rá. A meleg vízbe gyógyfüvet teszek, és csak lassanként itatom. Ekkor váratlan, hangosan kopogtatnak. Julianna szalad ajtót nyitni, majd engem kér, hogy menjek. Az ajtóban Petrovics zihál, egyik háztól a másikig loholt, mire megtalált. Azt mondja, Mariskának elfolyt a vize. Erre nem számítottunk! Máris? Hogy lehet? Nem volt még akkora terhe neki! Kéri, hogy minél hamarabb menjek át hozzájuk is, semmit nem készítettek még elő. Az idegesség végigfut a hátamon, nagyot lélegzem a hidegből. Sorolni kezdem Petrovicsnak, mit készítsen elő, és kérdem, lesz-e női segítő. Erre nemet int. Mariska egyelőre magára van hagyva. Hazaküldöm a teendőkkel, lelkére kötve, hogy előtte igyekezzék Dibuz Irénhez a Kocsis utcába, ki állandó compóm, ügyes kezű segítőm. A kapuig kísérem Petrovicsot a tekintetemmel, ahol is megtorpan. Kérem, jöjjön, amint tud, esdekel.
Visszamegyek Erzsóhoz, az ajtót gyorsan behúzom magam után, ki ne hűljön a konyha. Megmasszírozom a derekát, a bőrén keresztül is érzem, ahogy megkönnyebbül tőle. Hát akkor lássuk, tapogatom Erzsót, még csak félúton van, pedig igen gyötrelmes grimaszokat vág. Bőven hagyok a gyógyfűből, és kérem Juliannát, itassa vele. Hamarosan visszajövök, most mennem kell Petrovicsékhoz. Julianna sápítozik, ugyan mikor térek vissza? Mit tegyek, mióta cédulás bába lettem, mindenki engem hív. Tudják, hogy én nem teszek se nyesett kacsalábat, se koszos szerencsepénzt a fürdetővízbe rontás ellen. Nem is meri senki már az öreg Ilont hívni. Jobbára már csak hószámindításhoz vagy angyalkacsináláshoz hívják, torz vagy fattyú gyermekekhez. Ilyesmiből én legfeljebb apróságokat vállalok, a hatodik ujjat azt levágom, ha kell. De gondolni sem akarok most torzszülöttekkel, angyalkákkal, veszem a kabátom és a kendőm, irány a Petrovics-ház.
Ebben az erős havazásban időbe telik, míg odaérek. Latolgatom, hogy Arankához vagy Erzsóhoz szaladjak majd Mariska után. Első gyerek, segítek az előkészületekben, és indulok tovább. Bár nem hagy békében Petrovics sötétlő szeme, úgy lobogott benne a nyugtalanság. Gyorsítok a lépteimen, végre feltűnik a ház. Már az udvaron hallom a kiabálást. Ahogy belépek és meglátom Mariskát az ágyba kapaszkodva, mindent megértek. Pedig háttal térdel nekem, talán még észre sem vett. Arankának és Erzsónak várnia kell, mint a szélvész, úgy jön ez a gyermek. Szerencsére Irén itt van már, melegíti a vizet, megtisztította a teknőt is. Intek neki, hogy áztassa be a rongyot. Óvatosan Mariska mellé guggolok. Szlovákul mond valamit, röviden, határozottan. Rongyokat teszek alá, a térdeihez két kispárnát és meleg borogatást a derekára. Ezután jöhet a zsírozás, de a hasához már nem nyúlok, csak a derekát kenem. Gyors egymásutánban jönnek a fájások. A szemét behunyja, az ágyra dől két kiabálás között. Már nem itt jár. Nem akarom mozdítani, nem fektetem fel az ágyra. A köldökmetsző ollót és a köldökkötő galandokat előkészítem a táskámból. Petrovicsot kiküldöm, némán várunk, Irén és én.
Mariska libabőrös fenekén látom, hogy a baba elindult. Készenlétben vagyok a lábánál. Odalent masszírozom Mariskát, aki fújtat, és az eddiginél is erőteljeseben kiabál. Már érzem a baba fejét, szinte látom is már! Még egy, mondom az asszonynak, még egy és kint lesz! Ezután egy hosszú préseléssel és egy bivalyerős sikollyal megszületik a gyermek. Elkapom. Mariska zihál. A gyermek viszont nem. Súlya, mérete igen kicsi. Élettelen?! A mellkasát masszírozom és hideg vizet kérek Iréntől. Locsolom vele az arcát. Hiába. Elő az ollót, elvágni a köldökzsinórt minél hamarabb! A köldököt a galanddal elkötöm. A fürösztővíz készen áll, beleteszem a gyereket, orrát, száját kimosom, hadd lélegezzen. És mégsem! Nem mutatja jelét életnek. Spirituszt, kiáltom Irénnek, aki idegességében a szenteltvizes flaskát nyújtja oda. A szükségkeresztelés várhat még. Spiritusz, sziszegem még egyszer. Irén végre eltalálja. Lötyinti bele a vízbe, dörzsölöm vele a babát. Dörzsölöm a mellkasát, dörzsölöm a karjait, a lábait. Az arcára többször ráfújok. Gyerünk, gyerünk, lélegezz! Spiritusz, spiritusz, ismétlem magamban, mint egy zsolozsmát, mint egy könyörgő imát, miközben egyre csak masszírozom a gyermeket. Lélegezz! És ekkor, egyszer csak, gyengén, de felnyöszörög a baba! Veszi a levegőt! Istenem! Azon mód megtörlöm, gyors mozdulatokkal ráadom a vászonpelenkát, az inget és bepólyázom, hogy átadhassam az anyjának, akit Irén már az ágyra fektetett. A babája él, mosolygok rá, és egy pillanatra a magasba tartom, mielőtt átadom. Mariska, aki eddig a babával együtt lélegzetvisszafojtva várt, sírásban tör ki. Átadom a törékeny gyermeket. Mariska egyre csak zokog, ahogy magához öleli. A zokogáson keresztül is hallom, hogy a babát Sándornak nevezi el. Kint már alkonyatban áll a világ, és még mindig hatalmas pelyhekben, hangtalanul hull a hó.
Nattán-Angeli Nóra
(A novella a Petőfi-emlékév alkalmából íródott.)
